Virágok szigete, avagy miért nem ajánlott számomra romantikus ponyvát olvasni

Úgy esett e eset, hogy elfogyott az olvasnivalóm. Ugyanis én balga úgy gondoltam, hogy elég lesz a négy napos hétvégére a 600 oldalas Sansom, még ha már egy részét el is olvastam. Nem volt elég, így a hazaútra Győrből olvasmány nélkül maradtam. Kértem hát kölcsön a kedvestől könyvet, de ahhoz meg kedvem nem volt, így gondoltam egy merészet, és a női magazinhoz járó Nora Roberts novellába fogtam bele.

A címet még a mai napig is folyton elrontom, annyira sablonos. Virágok szigete helyett vagy Vad virágok, vagy Vágyak szigete jut eszembe, tisztára random romantikus regény generátoros címek.
Szóval a Virágok szigete Laine története, aki 15 év után meglátogatja apját Kauai szigetén. Ott hideg fogadtatásra lel, ráadásul az erőszakos José Armando Dillon is megkeseríti és megédesíti egyszerre az életét. Vajon kibékül Laine az apukájával, és összejön Dillonnal? Bonyolult és szerfelett izgalmas kérdések.

Szóval akkor nézzük csak, mi is idegesített a történetben. Mondjuk rövidebb könnyebb lenne felsorolni, mi nem... Egyrészt itt van Lanie, aki játssza a jégkirálynőt, a francia kisasszonyt, és utána csodálkozik, ha emiatt senki nem fogja rögtön a szívébe zárni. Nem mellesleg főhősnőnknek érdekes testalkata van: csontsovány, de azért mikor bikinit vesz, az kihangsúlyozza domborulatait. A mit? Ráadásul úgy állítja be magát, mint a szegény kislányt, aki magányában a könyvek világába menekült. Ehhez képest a szigeten mikor nincs mit csinálnia, egyszer nem vesz regényt a kezébe, nem is vitt magával. Hiteles könyvmoly.

Az egyik férfi főszereplőnk José Armando Dillon, aki egy tipikus hirtelen haragú, erőszakos fráter. Persze hihetetlenül jóképű, izmos, és vállig érő fekete haja csak úgy göndörödik! Miért kell minden férfinak a romantikus regényekben hosszú hajúnak lennie? A rövid hajú pasik már nem is nézhetnek ki jól, vagy mi? Eh. Na szóval itt van ez a Dillon, aki már kb. a 10. oldalon lesmárolja főhősnőnket, mindezt repülővezetés (!) közben. Persze főhősnőnk ezt is annyira vonzónak találja benne. És ezt nem értem: egy pasi, aki hirtelen haragú, erőszakos, össze-vissza smárol mindenféle nőkkel, az miért vonzó? Oké, persze, jó pasi, meg valahol nagyon mélyen érzelmes, de ebből rohadtul nem jön át semmi. Az ilyen pasit inkább pofán vágnám, minthogy a karjaiba omoljak.

A másik férfi főszereplőnk James, Laine apja. Róla azon kívül, hogy elégedett, megtalálta az életben a helyét, meg hogy imádja a repülőket, sokkal többet nem tudunk meg. Egyértelmű, hogy ő csak azért kell a történetbe, hogy legyen miért Laine-t sajnálni, plusz valahogy össze kell találkoznia José Armandóval Dillonnal főhőscsajszinak.
A másik kedvenc ilyen szereplőm, aki csak úgy van, az Orchid King. Igen, Király Orchidea a nőci neve, aki egy sötét bőrű, hosszú fekete hajú, karcsú szépség és mindenáron hozzá akar menni José Armandóhoz Dillonhoz, ezért még a hula táncot is beveti... Ő a tipikus gonosz nőszemély, aki persze kell a sztoriba, kicsit kavarni a kakit, de róla sem tudunk meg semmit mást, csak hogy gonosz, és jól tudja járni a hula táncot.

Csak hogy valami pozitívat is írjak: a táj, ahol járunk, nagyon szép, és Mirit, Laine apja házvezetőnőjét is nagyon csíptem, ő az egyetlen szerethető karakter a novellában. Az a tipikus anyatigris, aki sokkal tisztábban látja a szereplők viszonyait, mint azok.

A történet vége meg pöttyet kiszámítható, azt leszámítva, hogy José Armandó Dillon nem lesz kezes bárány, még a végén is dühkitörést kap, így végképp nem értem, mit eszik rajta Lanie... De hát boldogan élnek, míg fel nem keresik válóperes ügyvédjeiket.

Elnézést kérek a Nora Roberts rajongóktól, de engem ez a novella is abban erősített meg, hogy az írónő javarészt tucattörténeteket gyárt, ez ráadásul a bugyutábbak közül való. Erőteljesen kétlem, hogy a rajongója leszek, és nem fogom a könyvesboltok NR részlegét sem kifosztani a közeljövőben.