Pages

Év végi szösszenet

2012. december 30., vasárnap

Alig eszméltem fel, és megint eltelt egy év. Az idén a blogom már óvodás lett, így az év végén elmondhatom, hogy már több, mint 3 és fél éve írom a Könyvgalaxist.

A legnagyobb változás a blog életében az volt, amikor a freeblogtól elköszöntem, és átjöttem a blogspotra, mely döntésemet a mai napig sem bántam meg. Sokkal áttekinthetőbb és megbízhatóbb ez a felület, és végre bátrabban tudom magam is alakítgatni a sablonomat.

De térjünk rá 2012-re és a könyvekre! Egy kis statisztika következik, remélem nem fogok vele senkit sem halálra untatni. :)

  • 2012-ben végül 92 könyvet sikerült elolvasni (az Újjászületett szerető még folyamatban van, de biztos, hogy nem fogom már idén befejezni). A kitűzött 100 olvasást nem sikerült elérni, annyira ezt nem is bánom, mivel nem akarom, hogy mindenáron a mennyiségre hajtsak csak.
  • Ez a 92 könyv összesen 34330 elolvasott oldalt jelent, amely átlagosan napi 94 oldal. Az azért szerintem nem rossz. :)
  • A legrövidebb könyv, amit olvastam (nem számítom ide a csak képekből álló The Arrivalt) Sarah Khantól A csokoládé kis könyve volt a maga 64 oldalával, a leghosszabb pedig a maga 670 oldalával Brent Weeks-től az Árnyak útján.
  • Idén összesen 79 bejegyzés született a blogon, ebből 60 már az új helyen. Tudom, ez nem túl sok, de mióta dolgozom, sajnos kevesebb időm jut mindenre...
  • Végül 133 könyvet sikerült beszereznem, ebből 52-őt én vettem magamnak, 36 recenziós példány, 8 cserekönyv, 7 happolás, 27 ajándékkönyv, 3 pedig nyereménykönyv volt.
És hogy mely olvasmányok voltak a legjobbak és legrosszabbak számomra idén? Úgy döntöttem, írok egy Top 3-as listát mindkettőből, de ezek nincsenek szigorú sorrendben.

Az év legjobbjai:

  1. John Scalzi: Vének háborúja - egyértelműen ez volt nálam az év sci-fije. A története, a humora, az egész felépítése pont olyan volt, mintha nekem írták volna.
  2. Stephen King: Tortúra - mert King ezzel a regényével bebizonyította számomra, hogy nem csak a horrorhoz, hanem az emberi lélekhez is nagyon ért, és szépirodalmi színvonalon képes a legnagyobb félelmeiddel szembesíteni.
  3. Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos - a sorozatgyilkosok és a szociopaták mindig is érdekeltek, azért persze nem olyan szinten, mint a főhősünket, Johnt, ráadásul Wells nem bagatellizálja el a témát, kihozza a legtöbbet belőle, és egy olyan antihőst ad nekünk John személyében, akit egyszerre lehet szeretni és rettegni tőle.
Az év csalódásai:
  1. John Boland: Magyarországról szeretettel - sajnos ez a könyv nagyon nem feküdt az ízlésemnek. Sem a témája, sem az írásmódja nem tudott magával ragadni.
  2. E. L. James: A sötét ötven árnyalata - a trilógia első részével én még egészen ki voltam békülve, a második rész viszont óriási csalódás volt. Ezt már angolul olvastam, de bárcsak ne tettem volna: tele volt folyamatos ismétléssel (Ana harapdálja a száját - Christian beletúr a hajába- dugnak, Ana elpirul - Christian kemény vonallá préseli a száját - dugnak; Ana harapdálja a száját...), bugyutaságokkal, és ez egész egy kemény kezű szerkesztőért kiált.
  3. Jeaniene Frost: Sírig hű szerelmed - eddig a részig nagyon szerettem Cat és Bones történetét, de itt olyan stílusváltás történik, amit már nem vesz be az én gyomrom. És mivel azt olvastam, ez a következő részekben sem fog változni, így félbe is hagyom a sorozatot.
Sajnos Lobo idei várólista-csökkentő játékát ismét bebuktam, ha nem is ezért, de rengeteg olvasatlan könyv vár rám a polcon. A jövő év kitűzése az lesz, hogy minél több olyan könyvet olvassak el, amelyek már hónapok vagy akár évek óta is arra várnak, hogy végre kézbe vegyem őket.

Nagyon köszönöm nektek, hogy az idén is olvastátok a bejegyzéseimet, remélem jövőre is velem lesztek. Tervbe van véve egy újabb interjú, hogy kivel, az legyen titok, tervezek bejegyzést a számomra meghatározó könyvélményekről, nyereményjáték is lesz, és persze a "szimpla" könyves bejegyzések is megmaradnak.

Szeretnék ezúton is minden kedves olvasómnak és bloggertársamnak nagyon boldog, jó olvasmányokban gazdag 2013-as esztendőt kívánni!



Have yourself a merry little christmas!

2012. december 24., hétfő

Kedves Olvasóim!
Szeretnék nektek nagyon boldog, békés, könyvekben és szeretetben gazdag, sütitől illatozó és ételtől roskadozó karácsonyt kívánni! Remélem mindenkinek úgy fog telni az ünnepe, ahogy szeretné, és a fa alatt megtalálja majd a szívének kedves könyvet.
Karácsonyi zeneként ajánlom a címben is szereplő számot, a Digital Christmas feldolgozásában.


Ilona Andrews: Mágikus találkozás

2012. december 23., vasárnap

Mielőtt azt hinné valaki, hogy Ilona Andrews személyében egy újabb női írót köszönthetünk, aki paranormális-fantasyt ír, akkor rögtön ki kell ábrándítsam: a név ugyanis egy íróházaspárt fed, akik közül a feleség orosz, a férj pedig amerikai származású. Több sorozatot is írnak közösen, ezek közül az egyik a Világok peremén sorozat, amelynek első két része egyszerre jelent meg magyarul az Egmont Kiadónál.

A Mágikus találkozás főhősnője Rose, aki egyedül neveli nagymamája segítségével két öccsét. Ők nem egy átlagos család, ugyanis a Peremben élnek, amely a Töredék, vagyis a mi világunk és Mágia között fekszik. Itt is rendelkeznek mágikus képességekkel az emberek, de nem olyan erősekkel, mint Mágia lakói, és ha átmennek a Töredékbe, elvesztik azokat. Amikor furcsa lények és egy Mágia-beli nemes, Declan is feltűnik a színen, Rose-nak minden erejét és tudását össze kell szednie, hogy meg tudja menteni azokat, akiket szeret.

Nagyon sokáig nem tudtam hova tenni magamban ezt a regényt. Az eleje nagyon jól indult, a fantasy-szál érdekes és kellőképpen kidolgozott. Aztán egyszer csak belépett a képbe a szívdöglesztően jóképű Declan, hogy ősemberként kijelentse, hogy Rose márpedig az ő felesége lesz, unga-bunga. Mondom na ne, köszönöm szépen, én ebből nem kérek! Aztán szerencsére, ahogy haladunk előre a történetben, és egyre többet tudunk meg a szereplőkről, és egyre izgalmasabb fordulatokat vesznek az események, a kőbalta is eltűnik Declan kezéből.

Rose nem csak a nevében, hanem személyiségre is hasonlít a Vámpírakadémia-sorozat főhősnőjére: benne is ugyanaz a makacsság és mindenek feletti igazságérzet dolgozik, a szeretteit pedig mindenáron meg szeretné védeni. Declanben és Dmitrijben pedig az a közös, hogy mindketten igyekeznek megakadályozni azt, hogy ez a két nőszemély meggondolatlanul megölesse magát.

Az írópáros szerencsére nem fedi fel előttünk a Perem és Mágia minden titkát, sőt, utóbbiból csak éppen hogy ízelítőt kapunk. Míg a Peremben a túlélés a lényeg, és mindenki a saját háza tájáért felelős, addig Mágiában szigorú törvények uralkodnak. Mágiában még élnek nemesek, akik a különböző tartományokat irányítják, a Peremben viszont nincsenek se uralkodók, se semmilyen tisztségek. A családok maguk bosszulják meg, ha valaki árt nekik, vagyis a szemet szemért elv uralkodik. Mindemellett kénytelenek a megélhetésért átjárni a Töredékbe, amely csak növeli a lakók feszültségét.

Összességében tehát egy érdekes felépítésű világgal van dolgunk, amelyhez sikerült az íróknak egy elég izgalmas történetet kitalálniuk. Természetesen az erotika és a szerelem nem maradhatott ki a regényből, de még egész emészthető mennyiséget kapunk belőle. Amiért viszont egy nagy fekete pont jár a kiadónak, az a rengeteg szerkesztési és helyesírási hiba. Hemzseg tőlük a könyv, és ez rontja is kicsit az olvasás élményét.




Nevada Barr: Ördögkatlan

Bevallom őszintén, mielőtt a Cor Leonis elkezdte volna reklámozni,  én nem hallottam az Anne Pigeon sorozatról. Nevada Barrtól (aki mint megtudtam, nő és nem férfi, mint ahogy én hittem :) ) a 13 1/2 című, magyarul is megjelent könyvét olvastam csak, amely bennem vegyes érzéseket hagyott maga után.
Az Anna Pigeon sorozatnak kint már 17 része jelent meg, a legutóbb pont az Ördögkatlan  2012-ben, amely egy előzménytörténet. A kiadó úgy gondolta, ezzel érdemes  Magyarországon a sorozatot bevezetniük.

Anna Pigeon New Yorkból érkezik meg a Glen Canyon Nemzeti Parkba idénymunkásként. Hirtelen eltűnésekor mindenki azt hiszi, hogy hazautazott, de valójában egy víznyelő mélyén ébred fel betört fejjel, meztelenül, teljesen kiszolgáltatva a sivatag szeszélyeinek. Nem emlékszik, hogy került oda, és a túlélési esélyei óráról órára csökkennek. Arra kérdésre egyértelmű a válasz, hogy Annával mi lesz, ha nem jut ki, de mi történik, ha túléli? Mivel és kivel kell majd szembenéznie?

Nem tudom, hogy azért-e, mert a regényt betegen olvastam, de végig úgy éreztem, van egy nagyon sajátos atmoszférája a szövegnek, egy olyan zamata, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Végig ott marad veled a félelem, a szorongás, a rettegés érzete, de mindemellett a sivatag végtelen szabadsága, a természete ereje teljesen lenyűgöz. Anna is ugyanezekkel az érzésekkel küzd, amikor megérkezik Glen Canyonba, és sok mindenen kell keresztülmennie, hogy felszabaduljon.

A legérdekesebb számomra, és szerintem a könyv olvasói java részének is az volt, ahogyan főhősnőnk felébred a víznyelőben, és egyre inkább felfogja, mekkora bajba került. Ahogy szépen lassan visszatérnek az emlékei és felfedezi a víznyelő rejtette titkokat, úgy szorul el az ő és a mi torkunk is egyre inkább. Ebben a legjobb Nevada Barr: tapinthatóvá tenni a rettegést, és az ember legzsigeribb félelmeinek feltárásában.

Az írónő remek karaktereket alkotott meg, mindemellett mégsem voltam teljesen elégedett: talán a furcsára sikeredett befejezés miatt, amely bennem egyértelműen hiányérzetet hagyott. Lehet, hogy ez csak azért van, mert a folytatásokban tudhatunk meg majd többet, én mégis jobban szeretem, ha egy sorozat kötetei kerek egészként érnek véget.

A következő Anna Pigeon történet 2013-ra várható, Oroszlánkarmok címmel. Annak ellenére, hogy Nevada Barr még mindig nem tudott teljesen lenyűgözni, mindenképp vevő leszek erre a  kötetre is.

A könyvet köszönöm a Cor Leonis Kiadónak!

Itó Projekt: Harmónia

2012. december 9., vasárnap

Akik rendszeresen olvasnak, tudhatják, hogy az egyik szívem csücske kiadóvá vált az Ad Astra. Olyan könyvek jelennek meg náluk, amelyet más kiadók nem mernek behozni a piacra, és az eddigi olvasásaim alapján azt kell mondjam, hogy biztos kézzel válogatnak.
Így nagy várakozással tekintettem elébe Itó Projekt japán sci-fi író (akit én mindig Irtó Projektnek olvasok) Harmóniájának (a bejegyzés címe nem szerette a html kódokat, így ezeket elhagyom), amely már a címe alapján különleges regénynek ígérkezett.

A Harmónia három lány története egy olyan világban, ahol már csak kevés helyen ismerik a betegségeket, az elhízást, a korai halált. Ahol ökormányok irányítanak, ott mindenkinek, amint eléri a felnőttkort, beültetik a WatchMe-t, amely folyamatosan figyeli a teste állapotát, és folyamatosan "javítja" azt. Mindenki egészséges, mindenki hasonlóan szép bőrrel és alakkal rendelkezik, az odafigyelés és a szeretet a fő jelszavak. Idillinek hangzik, nem? Három kamasz lány mégis inkább menekülne ebből a világból. Az egyiküknek sikerül. A másik két lány éli tovább az életét, és még egyikük sem sejti, hogy kamaszkori barátságuk miként fogja az egész világ életét megváltoztatni.

Itó Projekt regénye olyan, mintha Orwell 1984-ben megjelenő rémlátomását szőné tovább. Itt a Nagy Testvér már belülről figyeli minden lépésedet és terel a helyes irányba téged. Az érdekes az, hogy mégsem tudsz annyira irtózni ettől az egész világtól, mint az 1984 esetében.
Én az egész regény folyamán végig azon viaskodtam, hogy vajon szeretnék-e egy olyan társadalom részévé válni, ahol mindenki mindent tud a másikról, mindenki odafigyel mindenkire, és ahol a boldogságot mindenki elvárja tőled. Annyira szépnek hangzik az egész, szinte már-már túl tökéletesnek. Ahogy a Mátrixban is megfogalmazza Smiths ügynök, az emberek nem képesek elfogadni egy tökéletes világot, érzik, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik. Nekem is valahogy ilyen érzésem volt ezzel a társadalommal kapcsolatban.

Azt mindenképp leszögezném, hogy erős lélek szükségeltetik ehhez a könyvhöz: az öngyilkosságról, a halálvágyról rég olvastam ennyire kíméletlenül, ennyire őszintén. A Harmónia nem egy vidám könyv: súlyos történet, amely rátelepszik a mellkasodra, és nehezebben lélegzel tőle, de mindemellett folyamatosan gondolkodásra késztet. Néhol engem azért zavart, hogy egyes gondolatok túl sokszor térnek vissza, mintha a szánkba akarná rágni a szerző, de ez a mű sajátos stílusának is betudható.

A disztópia műfaj rajongói legalább a kilenc és fél ujjukat megnyalhatják ezután a könyv után, de talán mind a tízet is.  Ezért is sajnálatos, hogy Itó Projekt  2009-ben elhunyt, és csak három regényt hagyott maga után. Ha a másik két könyve csak fele ennyire jó, akkor nagyon remélem, hogy ezek is megjelennek majd magyar nyelven.

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!

A kommentelésről

2012. december 8., szombat

Először is elnézést kérek olvasóimtól, hogy hosszú ideje nem adtam életjelet, de a munka teljesen elborított, most még betegeskedtem is, jön a karácsony, és teljesen el vagyok havazva. Holnap már igyekszek összehozni egy rendes bejegyzést, addig is egy szolgálati közlemény.

Mivel feltűntek az én blogomon is a spammelők, akiket a rendszer ráadásul nem is mindig szűr ki, kénytelen voltam a névtelen kommentelést megszüntetni. Remélem ezzel egyetlen olvasómnak sem okozok kellemetlenséget.

Pages - Menu

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS