Könyvgalaxis

Gail Honeyman könyve először csak a címével és a borítójával keltette fel a figyelmem (ananász! flamingó!), utána viszont a fülszövegét elolvasva úgy gondoltam, hogy talán ez a könyv nekem való. Hál istennek nem tévedett a radarom, nagyon is jóban lettünk Eleanorral. Eleanor Oliphant éli teljesen magányos és átlagos életét, ami hétközben a munkájából, hétvégén pedig az alkoholból és a felejtésből áll. Aztán egyszer csak találkozik élete szerelmével, ráadásul egy kollégájával is egyre többet beszélgetnek, ami fenekestül felforgatja a napjait. De vajon van-e kiút a feneketlen magányból és hogyan lehet leküzdeni a múlt árnyait? Ami nekem leginkább tetszett ebben a regényben, hogy kegyetlenül őszinte. Nem próbálja meg elbagatellizálni a főszereplőnk problémáit, nem tud tőlük varázsütésre megszabadulni, és nem is alakul minden úgy, mint a tündérmesékben. Elenaort megismerni nem egy könnyű menet, valamilyen szinten szerintem mindenki magára ismerhet benne, hogyha nincs is ennyi és...

A Kör nem az a könyv, amire rögtön elsőre felkaptam volna a fejem. Szép lassan kezdte el piszkálni a fantáziámat, mivel egyre több ismerősöm nyilatkozott róla pozitívan és amúgy is szeretek disztópiákat olvasni. Majd kiderült, hogy még filmet is forgattak belőle, amit hamarosan bemutatnak Emma Watson és Tom Hanks főszereplésével. Mae 24 évesen megkapja álmai állását: bekerül a Körhöz, amely addigra a világ egyik legbefolyásosabb tech cége. Mae-t szép lassan egyre jobban beszippantja a Kör filozófiája, ennek hatására pedig eltávolodik korábbi életétől. Amikor egy titokzatos férfi felbukkan az életében, az csak végképp felforgatja a hétköznapjait. Tudja, hogy döntenie kell az új és régi élete között, de vajon van még visszaút? A Kört az teszi igazán félelmetessé, hogy már itt kopogtat az ajtónkon, sőt, igazából már részben be is engedtük. Hiszen Facebookozunk, felrakjuk Instára a képeinket, Twitteren osztjuk meg gondolatainkat a világgal. Persze most még mi magunk szabályozzuk...

A Tizenegyes állomásra bevallom, még a külföldi borító hívta fel a figyelmet, amelyen az ég sötétje előtt fehér sátorok állnak. Aztán elolvastam a fülszövegét, és rögtön tudtam, hogy ez nekem kelleni fog. Már csak a magyar kiadást kellett megvárni, ami szerencsére idén tavasszal napvilágot is látott. A Tizenegyes állomás egy posztapokaliptikus világban játszódik, és az Utazó Szimfónia, valamint Arthur Leander élete áll a középpontjában. Egyrészt megismerhetjük a "korábbi" világot, amikor még minden rendben lévőnek tűnt és ahogy ez a világ szépen elenyészik. Másrészt persze az új világ is szép lassan feltárul előttünk, ahol az embereknek nem marad túl sok választása, ami a túlélést illeti és önjelölt próféták hirdetik, hogy ők tudják, miért jött el a világvége és miért is pont ők élték azt túl. Persze ahol egy csoport többnek hiszi magát a másiknál, mindig baj történik... Bár egy alapvetően nem éppen vidám témájú és szomorkás hangulatú regényről van szó, mégis kelle...

Jégviráglányok. Köztünk járnak. Elmennek mellettünk a folyosón, az utcán, egy iskolába járunk velük. Összesúgunk a hátuk mögött: természetesen ilyen vékony, vagy...? A vagy után jöhet az anorexia, vagy még a bulímia szó is. De ezeket szinte félve mondjuk ki, ha egyáltalán kimondjuk, és legtöbbször értetlenül csóváljuk fejünket: hogy lehet nem enni/hánytatni magunkat? Hogy képesek erre, és miért? Anderson úgy döntött, ennek a miértnek és hogyannak jár utána. Én sosem voltam se anorexiás, se bulímiás. Közelében sem jártam ezeknek a betegségeknek, de ismerek olyanokat, akik az előbbiben szenvedtek. Az egyetemen volt egy lány, akin csak azt láttuk, hogy egyszerűen elfogy, volt, hogy elájult az előadóban is előadás közben. Nem tudtuk, hogy valami más betegség vagy anorexia okozza az állapotát, és nem volta, olyan viszonyban vele, hogy meg merjem kérdezni tőle... Egy ismerősöm azt mondta, ő akkor küzdött anorexiával, amikor a szülei elváltak. Úgy érezte, semmit nem tud irányítani az életéb...