Márciusi beszerzések, avagy apály után dagály

A januári nullás hónap, majd a februári egy beszerzés után a március kész könyvforgatagnak tűnt. Itt a tavasz (még ha ez ma pont nem is látszik), beindultak a kiadók is, ráadásul régóta várt recik is megérkeztek.

Ebben a hónapban 7 könyvet sikerült beszerezni, ezzel együtt is negyed év alatt csak 8 könyvet szereztem be, amire nagyon büszke vagyok. Tavaly ilyenkor már 15 könyvnél jártam, szóval úgy érzem, egész jól alakul az a célkitűzésem, hogy idén sokkal tudatosabban vásárolok.

De nézzük azokat a zsákmányokat! Még február végén kaptam Kultúra utalványt, amit könyvre is el lehetett költeni, ezt kihasználva március elején megvettem On Sai-tól a Lucy-t és az oly vágyott Selyemhernyót. Érdekes, hogy mindkettő második rész, és bár a Scar nem lett kedvencem, a Lucy nagyon érdekel, a Selyemhernyó meg egyértelműen kötelező beszerzés volt.

Nagy örömömre az Európa Kiadó felkeresett, hogy elolvasnám-e az új Margaret Atwood könyvet, Az özönvíz évét, erre pedig nem lehetett nemet mondani. :) Azóta már el is olvastam és blogbejegyzést is írtam róla, itt elolvashatjátok.

Ezen kívül három reci landolt még nálam. A barackfa titkát (amit Amadea nővérem bejegyzésének köszönhetően rendszeresen A barackfa átkának nevezek :D) és a Bocsáss meg, Leonard Peacockot még az év elején olvastam e-könyvként, a papírpéldányok pedig most érkeztek meg belőle. A babaház úrnője pedig igazán nekem való könyvnek tűnt, így bevállaltam blogturné keretén belül. Még csak a 20%-át olvastam el, eddig nem tűnik rossznak, de még csak most kezd beindulni a történet igazán, kíváncsi leszek, hová fog kilyukadni.

Végül még a Horzsolásokat szereztem be, amiről Velkei Zoli annyit áradozott nekem, hogy muszáj volt beszereznem. :) Na meg persze a fülszöveg és a borító alapján is nekem való könyvnek tűnik.

És hogy egyéb téren milyen volt ez a március? A borzasztó január és a nem túl jó február után határozottan sokkal-sokkal jobb volt! Végre kezdek beilleszkedni a munkahelyen, a kollégákkal is vannak közös programjaink, sikerült eljutni moziba is (Liza, a rókatündér, mindenkinek csak ajánlani tudom!!), voltam kiállításon, volt szülinapozás és sok baráti találkozó is. Ami a hónap egyik csúcspontja volt, hogy eljutottam március 15-én Kaposvárra, amiről kiderült, hogy egy nagyon szerethető kis város, ahol rengeteg klassz bronzszobor van. :)

Bár még nincs tökéletes tavaszi idő, azért voltak már nagyon jó balzsamos-napos délutánok, amikor lehetett jókat sétálni, például a Gellért-hegyen. Remélem lassan eljön a tavaszi kabátos időszak is!

Az egyik kedvenc szobrom Kaposvárott

Április! Április! Április! Hogy én mennyire várom ezt a hónapot! Megyek színházba, Budapesti Tavaszi Fesztiválra, kirándulások is várhatóak és hát természetesen jön a Könyvfeszt is! Utóbbira úgy tervezem, hogy péntek-szombat-vasárnap látogatok ki, pár programot már ki is gyűjtöttem magamnak, de inkább a társaság miatt leszek kint, ilyenkor lehet olyan ismerősökkel is találkozni, akiket amúgy nagyon ritkán látok, és inkább csak neten keresztül tartjuk a kapcsolatot.

Szóval reményeim szerint az április az év egyik legklasszabb hónapja lesz. És ha így állok hozzá, így is kell lennie, nem? :)

A poszter készítője Via, az Urban:Eve bloggere

A félbehagyás művészete

A bloggerek újra Témáznak, és úgy döntöttem, ehhez a körhöz én is becsatlakozom. A mostani téma a FÉLBEHAGYVA - Út a könyv közepéig és nem tovább. 

Én és a félbehagyás egész érdekes viszonyban vagyunk. Gimnazista koromban sokkal könnyebben hagytam félbe könyveket, mint mostanában. A legemlékezetesebb akkori félbehagyásom az volt, amikor az Odüsszeiát olvastam, majd úgy a 120. oldal környékén elegem lett, és egy laza mozdulattal elhajítottam a könyvet és nem folytattam többé. Hát igen, a kamaszkor. :D A kötelezők közül amúgy szinte mindent elolvastam, ezt és a Candide-ot egyszerűen viszont nem bírtam.

Ugyanebben a korszakban nagy klasszikusok is megfeküdték a gyomromat. A rózsa neve feldühített, a Lolita pedig rettenetesen untatott. Orhan Pamuknak pedig két könyvébe is belekezdtem, a Hóba és A fehér várba, de egyszerűen képtelen voltam őket befejezni. Őt azóta is kerülöm, két csalódás bőven elég volt ahhoz, hogy ne akarjam megismerni az életműve többi részét.

Vannak olyan könyvek is, amelyek tetszenek, de mégis pont olyan érzelmi állapotban találnak meg, amikor képtelen vagyok végigolvasni őket. Ezeket van, hogy később előveszem és kedvencekké válnak, ilyen például Gépnarancs és a Száll a kakukk fészkére. Mindkettőt olyan időszakban olvastam, amikor rettentően érzékeny voltam az erőszakra, túlságosan megfeküdték a gyomrom. Később már egészen más szemmel olvasva őket viszont kedvenccé avanzsáltak.

Vannak viszont olyanok is, amelyeket képtelen vagyok újra kézbe venni, mert az életem egy olyan szakaszára emlékeztetnek, egy olyan érzelmi állapotra, amelybe nem szeretnék újra kerülni. Ilyen Justin Cronintól A szabadulás és Lőrinzcy Judittól az Ingókövek. Előbbit már el is adtam, utóbbi még mindig itt van a polcomon, és remélem, hogy egyszer képes leszek elolvasni.

Szerencsére az utóbbi években sikerül úgy összeválogatni az olvasmányaimat, hogy csak kevés olyan igazán rossz könyv kerüljön kezembe, amit félbe kell hagyjak. Meg sok könyvnél mindig ott van a remény, hogy hátha, hátha mégis jobb lesz, aztán ez vagy tényleg bejön, vagy pedig csalódott sóhajtással fejezem be a könyvet.

Az utóbbi években inkább az fordult elő, hogy azért hagytam félbe egy regényt, mert egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Erre a sorsa jutott a Varjak lakomája, A rizs és a só évei valamint Jim Butchertől a Fool Moon. Mondjuk A rizs és a só éveit eladtam, de a másik két könyvet mindenképp szeretném majd egyszer elolvasni.

Én egyébként annak a híve vagyok, hogyha valami nem megy, nem kell erőltetni. Ha valami nem tetszik, akkor hagyd abba! Nem dől össze a világ, ha például nem olvastad az Anna Kareninát, annak meg semmi értelme, hogy végigszenvedj egy könyvet csak azért, hogy elmondhasd, te elolvastad. 26 évesen úgy érzem, nincs értelme olyan regényekre pazarolni az időt, amelyek nem adnak hozzánk, nem gondolkodtatnak el vagy legalább nem szórakoztatnak. Persze vannak kivételek, amikor heccből olvas az ember rossz könyvet, de én ezeket is egyre inkább hanyagolom. Annyi csodálatos regény van, amely még arra vár, hogy felfedezzem, kár másra pazarolni az időt.

Nem hiszek abban, hogyha valaki elkezd olvasni egy könyvsorozatot, azt muszáj is végigkövetni az utolsó kötetig, különben lesz itt égszakadás, földindulás. Sajnos főleg a hosszabb sorozatok hajlamosak a sokadik kötet után elfáradni, vagy annyira kifordulni önmagukból, hogy nincs már értelme folytatni őket, ilyen nekem az Anita Blake-sorozat. Vannak olyanok is, amelyeknél már az első kötetnél érzem, hogy én erre nem szeretném pazarolni az időmet, és van olyan, amelynél majdnem a végéig ki tudok tartani, aztán egyszer csak érzem, hogy már nem is érdekel, mi fog történni a szereplőinkkel.

Meséljetek, ti hogy álltok a félbehagyással?

És olvassátok el a többiek posztját is a témában!

Pupilla

Miamona

Nima

Zenka

Ilweran

Bea

Szee

Andi

tigi

FFG

Judy

Bubu

Margaret Atwood: Guvat és Gazella és Az özönvíz éve

Margaret Atwooddal való első találkozásom kimondottan jól sikerült: A szolgálólány meséje számomra egy remek disztópia volt, pont olyan, amilyet szeretek. Nem csoda hát, hogy ezután kíváncsi lettem az írónő többi művére is.

A Guvat és Gazella és Az özönvíz éve a VadÁdám (angolul MaddAddam) trilógia első két kötete, amelyeket kis különbséggel olvastam el, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben fogok írni mindkettőről. Az első kötetet ráadásul várólista-csökkentés keretében olvastam, míg a második kötetet az Európa Kiadótól kaptam recenziós példányként.

Előre lelövöm a poént: míg a Guvat és Gazella simán öt csillagos olvasmány lett nálam, Az özönvíz évével kapcsolatban már vannak fenntartásaim. Ez utóbbi azért nem von le a sorozat értékéből és abból, hogy Atwood egy remek író. Neki tényleg élő, lélegző karakterei vannak, nem csak papírmasé figurák. Érződik az írásain, hogy tűélesen látja mai világunk minden szépségét és csúfságát, és főleg utóbbira úgy mutat rá, hogy nem tudod elfordítani a tekinteted. Olyan világot tár elénk, amelytől egyszerre viszolygunk és gondolkodunk el, hogy vajon jobb lenne-e így a Földnek?

A Guvat és Gazella főszereplője Hóember, aki egyszer még Jimmy volt, az ő életét kísérhetjük figyelemmel a megváltozott és a régi világban. Érdekes, hogy azt hinnéd, hogy Jimmy élete mennyivel jobb volt régebben, hiszen nem kellett a túlélésért küzdenie, míg Hóember minden nap megküzd a napi betevőért és a józan eszéért. De ahogy megismerjük Jimmy-t és az akkori világot, már nehéz eldönteni, melyik a rosszabb....

Atwood egy olyan világot mutat be számunkra, ahol az erőszak és a mesterséges ételek, testek, életek teljesen természetessé válnak. Ahol a gazdagok a szegényektől teljesen elzárva, Kampuszonok élnek, míg a plebsztelepeken a SzeKúr figyelő szeme mellett is folyamatos az erőszak és a kizsákmányolás. És akkor még nem is beszéltünk a génmanipulációról, melynek a határa itt már csak a csillagos ég.

A legfélelmetesebb az a Guvat és Gazellában, hogy egy nagyon is reális, elképzelhető jövőképet tár elénk. Mintha csak az írónő azt mondaná, tessék, nézd csak meg, mi lesz a világból, ha így folytatod! A címben szereplő Guvatról és Gazelláról pedig szép lassan derül csak ki, kik is ők és milyen szerepet is játszanak a történetben és Jimmy életében. Ha rájuk gondolok, még mindig kiráz a hideg, a guvatkákról nem is beszélve... De nem akarok túl sokat feltárni a történetből.

Az özönvíz évére én azt hittem, közvetlen folytatása lesz az első résznek, de mint kiderült, az első

részt mutatja meg más szempontból. Itt két mesélőnk is van, Toby és Ren, akiknek a sorsa az Isten Kertészei nevű szektának/vallási csoportnak/gyülekezetnek (ki maga válassza ki, amelyik neki szimpatikusabb) köszönhetően fonódik össze. Mindketten más életutat járnak be, más személyiségek, mégis az Isten Kertészei mély nyomokat hagy bennünk, ha akarják, ha nem.

A második kötet egyik központi kérdése természetesen a vallás maga. Megismerhetjük, miként működik ez a vallási csoport, miben hisznek, és hogyan próbálnak kiállni a hitük mellett a folyamatosan romló körülmények között is. Atwood a mélyére ás ennek a csoportnak is: megmutatja, ki az, aki igazán hisz, ki az, aki csak úgy tesz, bemutatja az ellentéteket és azt is, hogy milyen szükséges hazugságok jönnek létre annak érdekében, hogy Isten Kertészei meg tudják tartani a hitüket.

Bár ez a kötet is tele van remek ötletekkel, értékes gondolatokkal (régóta nem idéztem már könyvből a Molyon annyit, mint Az özönvíz évéből), mégis úgy érzem, sokkal jobb is lehetett volna ez a folytatás. Egyrészt a két mesélőnk nem a legizgalmasabb karakter, náluk sokkal érdekesebb figurák is megfordultak a könyv lapjain, például a vezető Ádám Egy vagy Ren nevelőapja, Zeb, akinek kissé más nézetei vannak a vallásról és az életről, mint Ádám Egynek. Szerencsére utóbbi a harmadik kötetben szempontszereplővé válik. Másrészt túlírtnak érzem ezt a második részt, 100 oldalt én simán ki tudtam volna belőle nyesni. Ráadásul az első rész után azt várná az ember, hogy itt majd többet tudunk meg az első rész eseményeink hátteréről, a guvatkákról, az egész Száraz Özönvízről, de ez sajnos nem így történik. Csak töredékeket kapunk ismét, ami csak újabb kérdéseket vet fel, válaszokat nem ad.

Így néz ki egy guvat (Koncz Tibor fényképe)

Ennek ellenére is azt mondom, hogy Az özönvíz évét is mindenképp érdemes elolvasni, főleg mivel a végén már kezdenek összeérni az első és a második rész szálai, és bár lesz egy kis osztálytalálkozó jellege a dolognak (hogy Patrícia barátnőmet idézzem), de még így is az utolsó oldalak hoznak végre valami kis izgalmat a dolgokba.

Nagyon-nagyon reménykedem benne, hogy a harmadik résztől megkapjuk azt, amit a második rész nem tudott maradéktalanul teljesíteni. Mindemellett arra biztatok mindenkit, hogy olvassa el a VadÁdám-trilógia első két részét, mert sok értékes gondolatot és egy olyan jövőképet tár elénk, amelyet jó lenne elkerülni. De ez csak akkor sikerülhet, ha minél többen rádöbbenünk arra, milyen világban is élünk most. Atwood megpróbál erre rávezetni minket, fogjuk meg hát a kezét, és kövessük őt az úton!

Az özönvíz évét recenziós példányként kaptam, melyért köszönet illeti az Európa Könyvkiadót!

Februári szerzemények

A januári teljes böjt után talán azt hihettétek, februárban megszáll a könyvzsákmányolás szelleme, és könyvhegyekről fogok nektek beszámolni. Számomra is meglepő módon nem így történt. :)

Ugyanis végül csak egy könyvet vettem meg, A kauzalitás angyalát Hannu Rajanemitől. Ez a Jean le Flambeur trilógia zárókötete, aminek nemrég olvastam a második részét, így a harmadiknak is mindenképp a polcomon a helye.

Egyébként azért nem kell megijedni, majdnem három könyv lett a februári zsákmány, csak nem tudtam még elmenni a Lírás rendelésemért, így az a két könyv áttolódik márciusra. Ráadásul a következő hónapra egy előrendelésem is van már, és egy recit is biztosan kapok, szóval a jövő hónap végén már kicsit több szerzeményről tudok beszámolni. :)

És hogy mire költöttem most könyvek helyett? Körömlakkokra. Mint a képen is látható, az egy könyv mellé négy körömlakk is becsúszott, mind olyan márkáktól, amelyektől még nem próbáltam semmit. A Color Alike lakkok olyan középkategóriásnak számítanak árban, nekem szerencsém volt, február 14-én két lakk vásárlása mellé a vörös ajándék volt. Azóta mindegyik lakkot kipróbáltam, nagyon elégedett vagyok mind a minőségükkel, mind a színükkel.

A negyedik lakk egy olyan lakk, amelyet már kb. egy éve nézegetek. A Picture Polish ausztrál lakkmárka termékei egyértelműen már a felső kategóriába tartoznak, így az ember lánya kétszer is meggondolja, mit vesz tőlük. Végül ráadásul sikerült egy könyves vonatkozású lakkot vennem, az Eyre Jane Eyre-ről kapta a nevét. Ma fogom felavatni, remélem meglesz az a wow hatás, amit ennyi pénzért elvárok tőle.

Mint emlékezhettek, a januári hónapom finoman szólva sem volt jó. Nagyon jól esett, hogy a blogbejegyzés írása utána mind kommentekben, mint privátban sokan írtatok, biztatgattatok. Ilyenkor is érzi az ember, hogy csak van értelme ennek a blogírásnak.

Szóval a február határozottan jobban sikerült, mint a január, még ha magánéletileg volt is benne egy mélypont, de úgy érzem, az meg kellett ahhoz, hogy végre jobb irányba forduljanak a dolgok.  Most már három hónapja dolgozom az új munkahelyemen, és bár nagyon fárasztó, mert sokat kell dolgozni, de végre kezdem megszokni mind a helyet, mind az embereket. Emellett szabadidőmben sikerült új helyeket felfedezni Pesten, voltam színházban, moziban, találtam pár jó kis ruhadarabot, és olyan dolgok is jó érzéssel töltöttek el, mint hogy például kicsit rendbe raktam és kiszelektáltam a sminktermékeimet. 

És végre itt a március! Én már nagyon várom, hogy igazi tavasz legyen, napsütéssel, vékonyabb kabáttal, nagy sétákkal. Jó kis programok alakulnak erre a hónapra is, lehet lesz egy egynapos utazás is, szóval izgatottan nézek a hónap elébe. Mint írtam, könyves téren is sokkal bővebb termés várható, a kiadók is szép lassan felébrednek a téli álomból. Áprilisban pedig jön a Könyvfeszt, na akkor lesz itt aztán nemulass. :)