A májusi beszerzés

Talán a címből már kitaláltátok, hogy ez is egy mérsékelt hónap volt: egy, azaz egy darab könyv vándorolt csak hozzám. Ráadásul az is régóta kívánságlistás volt.

A párizsi feleséget nagyon szerettem, így nem volt kérdés, hogy a Napkeringőnek is a polcomon a helye. Amint eljött az Alexandra Kiadó maratonja, Amadea barátnémmal karöltve meg is rendeltük, és végül mindkettőnknek ez az egy beszerzése lett ebben a hónapban.

Sajnos olvasás terén sem tudok túl sok mindenről beszámolni. Mint arról mindjárt mesélek majd, ez a hónap nem a könyvekről szólt. Három könyvet sikerült elolvasnom és egy negyedikbe belekezdeni, mondjuk ezekről legalább azt gondolom, hogy megérte őket kézbe venni. Robert Jackson Benettől a Lépcsők városáról még a héten tervezek blogbejegyzést írni, akik nem szerették a Horzsolást, azoknak is érdemes ennek a regénynek esélyt adni, mert egészen más. Aziz Ansari Modern románcáról az Ekultúrán fog cikkem megjelenni, most csak annyit írnék, hogy meglepően jó volt ez a könyv, vicces és informatív egyszerre. A harmadik pedig Markus Zusaktól Az üzenet, amelyet kettő nap alatt befaltam, és felsorakozott az év kedvenceinek sorába. Róla is muszáj leszek írni. Emellett Lauren Beukestól kezdtem el olvasni a Torzókat, erről még nem nyilatkoznék, de az első oldalak alapján jóban leszünk.

És akkor térjünk rá arra, milyen is volt ez a május. Egyszerre szép és nehéz, fájdalmas, mindent felforgató és mindent újrarendező. Mint azt írtam, áprilisban beköltöztem Budapestre és nagyon szerettem bent lenni Pesten. Igen, ez már csak múlt idő, ugyanis véget ért a párkapcsolatom és pár nap alatt visszaköltöztem Érdre. Erről itt a blogon nem szeretnék részletesen írni, legyen elég annyi, hogy egy fájdalmas szakításon vagyok túl, de valahol meg is könnyebbültem, hogy vége lett. Viszont az egész költözés meg a többi, ami vele járt, nagyon felzaklatott lelkileg, és az olvasás talán érthető módon háttérbe szorult. Leginkább zenét hallgattam, az sokszor segített megőrizni az ép eszemet.

Amúgy a május ezen kívül nem volt rossz hónap, voltam két koncerten, bulizni, moziban, sokat beszélgettem barátokkal, akik ismét bebizonyították, hogy ők a legszuperebbek a világon. Ezen kívül eljutottam egy klassz fesztiválra Tatára is, életemben először kipróbáltam a falmászást, jártam színházban, voltam kirándulni... Szerencsére rengeteg program adódott, hogy lefoglaljam magamat. Ezek nélkül biztosan sokkal nehezebben lennék túl ezen az egészen, ami történt.

Még egy könyves szökőkúttal szemben is olvasgattam

És hogy mit hoz a június? Az már biztos, hogy Könyvhetet! :) Emellett van már egy koncertjegyem, megyek ballagásra, érkezik a névnapom, jön Magyarországra Chris Hadfield, és persze jöhetnek a szokásos baráti találkozók. Remélhetőleg sokszor leszek a szabadban is, imádom, hogy most már este is lehet a teraszos helyeken üldögélni! Ráadásul most már csak másfél hónap, és jön a londoni utazásom, amit még mindig alig akarok elhinni, hogy ott leszek az egyik álomvárosomban. Gondolkodom rajta, hogy júliusban tartok egy tematikus London-hónapot, vagyis csak olyan könyveket olvasok, amik ebben a városban játszódnak.

Szóval remélhetőleg a jó idő és a jó olvasmányok, jó programok segítenek majd, hogy újra teljesen őszinte lehessen a mosolyom. És ki tudja, milyen kalandok várnak még rám. :)

Próbálom mostantól ehhez tartani magam, még ha nem is egyszerű.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

A Tizenegyes állomásra bevallom, még a külföldi borító hívta fel a figyelmet, amelyen az ég sötétje előtt fehér sátorok állnak. Aztán elolvastam a fülszövegét, és rögtön tudtam, hogy ez nekem kelleni fog. Már csak a magyar kiadást kellett megvárni, ami szerencsére idén tavasszal napvilágot is látott.

A Tizenegyes állomás egy posztapokaliptikus világban játszódik, és az Utazó Szimfónia, valamint Arthur Leander élete áll a középpontjában. Egyrészt megismerhetjük a "korábbi" világot, amikor még minden rendben lévőnek tűnt és ahogy ez a világ szépen elenyészik. Másrészt persze az új világ is szép lassan feltárul előttünk, ahol az embereknek nem marad túl sok választása, ami a túlélést illeti és önjelölt próféták hirdetik, hogy ők tudják, miért jött el a világvége és miért is pont ők élték azt túl. Persze ahol egy csoport többnek hiszi magát a másiknál, mindig baj történik...

Bár egy alapvetően nem éppen vidám témájú és szomorkás hangulatú regényről van szó, mégis kellemes élményként gondolok vissza az olvasására. Nagyon jellegzetes atmoszférát teremtett az írónő, amiben jó elmerülni és amiből csak nehezen szakad ki az ember. Szerettem a múltban és az újfajta jövőben is kalandozni, megismerni a különböző emberek sorsát, hogy kit hova vezet az útja. Ráadásul én kimondottan kedvelem a disztópiákat, mert megismertet azzal, ki hogyan képzeli el a világvégét és azt, hogy mi történik utána, ha van még utána.

Ami nekem különleges volt a Tizenegyes állomásban, hogy bár itt megismerhetünk egy új

A külföldi borító, ami engem elsőre megfogott

berendezkedésű világot, itt nem igazán azon van a hangsúly, hogy miért következett be a katasztrófa. Az írónő ezt adottnak veszi, egy elkerülhetetlen történésnek, amelynek nem is keres különösebben keresni az okait. Őt inkább az érdekli, hogyan dolgozzák fel a szereplői az eseményeket, milyen kiutakat keresnek, mit éreznek és élnek át. Nem csak az a fontos, hogy ki mire emlékszik, hanem hogy ki mit akar inkább elfelejteni.

A regénynek az a tételmondata, hogy "Mert életben maradni nem elég." Én valahogy úgy folytatnám, hogy mert embernek is kell maradni. Persze ezt mondani mindig könnyebb, mint megtenni. Mindig csodálkozva és ámulva tudom nézni azokat az embereket, akik egy személyes vagy akár területi szintű tragédiából képesek felépülni és folytatni az életüket. Az Utazó Szimfónia tagjai Shakespeare-ben és a zenében találják meg a kapaszkodót és persze egymásban, de azért mindannyiuknak megvan az a plusz dolog, ami továbbviszi őket az útjukon.

Ennél többet már nehezen tudnék úgy írni a Tizenegyes állomásról, hogy ne áruljak el valami olyat, amit szerintem mindenkinek magának kell felfedeznie. Azt sem árulom el, honnan jött a cím, de nagyon ötletes és bárcsak létezne az a dolog, ami ezt a nevet viseli!
Én nagyon remélem, hogy minél több emberhez eljut ez a csodálatos regény, és azt is, hogy nem ez volt az utolsó Emily St. John Mandel történet, amit magyarul a kezünkbe vehetünk.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Gabo Kiadónak!