2017. április 16., vasárnap

Róma, a város, ami elrabolta a szívem

A tavalyi londoni úti beszámoló után úgy gondoltam, hogy Rómáról is írok Nektek egy bejegyzést, egyrészt azért, mert a londonit is szerettétek, másrészt pedig nekem is jó lesz majd később visszaolvasni ezeket a sorokat.

Róma nekem az a város volt, amiről persze rengeteg olvastam, hallottam, nagyon sok képet láttam, de mégis csak a tavalyi évben kezdett el egyre inkább piszkálni, hogy el kellene ide utazni. Végül decemberben megvettük a repjegyeket, sikerült egy elég jó szállást találni az Airbnb-n, már csak el kellett jönnie a márciusnak.

Az első pillantás a Colosseumra

Mi négy napra utaztunk el, és nehéz válaszolni rá, elég-e Rómára ennyi idő. Azt mondom, hogy a legfontosabb dolgokat meg lehet nézni, de az is biztos, hogy azért így rengeteg mindent kell egy napba bezsúfolni. Lehet, ha egy-két nappal többet maradtunk volna, kicsit lazábbra tudjuk venni az utazást, de én végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.

Már a repülőn hatalmas élmény volt, hogy amikor ereszkedtünk lefele, az ablakból láttuk a Szent Péter Bazilikát, az Angyalvárat és a Colosseumot is. Valahol itt kezdtem el felfogni, hogy váó, tényleg Rómában vagyok! A reptérről a városba a dugóknak köszönhetően 40 perc volt bejutni, ráadásul a Termini pályaudvar környéke elég zsúfolt, de mindent elsöpört az az érzés, hogy megérkeztünk, és négy napig csak az a dolgunk, hogy megismerjük Rómát.

Nehéz megmondani, mit is szerettem legjobban ebben a városban. Igazából azt tudnotok kell, hogy Róma nagyváros, annak minden előnyével és hátrányával. Közel sem tökéletes, elég sok szemetes rész van, a metró pedig a mi hármas metrónknál is rosszabbul néz ki. De nekem ezek nem szeghették kedvemet, nem ez volt a lényeg. Mert mindemellett ennek a városnak olyan hangulata, olyan zamata van, ami engem maximálisan megnyert magának. Szerencsénk volt, mert a tavasz a szebbik arcát mutatta nekünk, minden nap a szabadban tudtunk ebédelni és volt, amikor simán egy pólóban lehetett flangálni.



Az első dolog, amitől elállt a lélegzetem, az természetesen a Colosseum volt. Élőben látod csak igazán, mekkora ez az épület, és kész csoda, hogy még ilyen állapotban megmaradt. A belső része is fantasztikus, én nem győztem ámuldozni, és elképzeltem, hogy mennyire csodás lehetett ez fénykorában. A másik dolog, ami engem nagyon meglepett, az a Trevi-kút volt. Talán ez a világon az egyik legtöbbet fotózott és ajnározott szökőkút, de megvallom őszintén, én az utazás előtt nem voltam tőle elájulva. Valahogy a képek alapján nem éreztem azt, hogy ez lesz majd az egyik kedvenc helyem, pedig az lett. Egyszerűen csodálatos ez az építmény, mert a szökőkút elnevezés valahogy nem elég rá. Hatalmas, sokkal nagyobb, mint gondoltam volna, csodálatos kék a vize, és én bármennyit el tudom volna üldögélni mellette és csak nézni, hogy minden apró részletét felfedezhessem.

Ami még hatalmas élmény volt, az a Vatikán. Nem csak azért, mert tényleg szebbnél szebb dolgokat lehet látni mind a Vatikáni Múzeumban, mind a Szent Péter Bazilikában, hanem mert teljesen letaglóz az érzés, hogy itt vagy a katolikus egyház szívében. Én nem vagyok vallásos, de még így is megrendített, mikor a Sixtusi-kápolnában voltunk, vagy amikor Szent Péter sírja előtt álltunk. Nehéz átadni, milyen érzés ez, és el se tudom képzelni, mekkora élmény lehet ez egy hívő embernek.

De nem csak a nagy látványosságok csodásak Rómában, szinte mindenhol találni valami szépet. Benézel egy udvarba, és saját kis szökőkútja van, kimész egy térre, és egymás hegyén-hátán látod a templomokat, oszlopokat, obeliszkeket. Szinte felfoghatatlan, micsoda gazdag város Róma, hogy mennyire telített a múlt emlékeivel. És meg kell, hogy mondjam, szerencsére eléggé vigyáznak is rájuk, remélem, hogy még sok embert fognak elkápráztatni.





Londonnal egy nagy bajom volt: nem tudtam egy jót enni, mert piszkosul drága volt az étel, viszont az egész napos járkálásban sokszor megéhezik az ember. Talán mondanom se kell, Olaszországban nincsenek ilyen problémák: pizzák, tészták, tramezzinik, fagyi és még rengeteg finomság várja az éhes utazót. Nekem a gnocchi al pomodoro, vagyis a paradicsomos gnocchi lett a kedvencem, abból bármennyi mennyiséget meg tudnék enni. Amúgy is az olaszok paradicsomos ételei össze sem hasonlíthatók az itthoniakkal. 

Lassan már egy hónapja, hogy utaztunk, de még mindig vannak pillanatok, amelyek annyira élesen felidéződnek bennem, mintha még ott lennék. Például amikor oldalt ültünk a Trevi-kútnál és csak néztük a vizét, amikor a Borgiák kertjéből egy teraszos részről néztük, ahogy lemegy a nap, vagy amikor a Vatikáni Múzeum egyik ablaktábláján megláttam visszatükröződni a Szent Péter Bazilika kupoláját. 




Amikor hazaértem, azt mondtam, hogy ezt a várost mindenkinek látnia kell! Most már azt mondom, hogy persze mindenki oda utazik, ahova szeretne, és muszájból nem szabad semmit sem megnézni. De akit érdekel az ókori történelem, aki szereti Olaszországot, és szeretne minden nap egy újabb jóféle sokkot kapni, annak csak ajánlani tudom ezt a csodálatos helyet. De vigyázzatok, egyrészt biztos, hogy visszavágytok majd, másrészt pedig nagyon fel tudja kelteni az emberben a wanderlustot. A telefonomon már megy a visszaszámlálás Nápolyra.... 

2017. április 1., szombat

8 év

Nem egyszerű ennyi év után újat mutatni az olyan bejegyzésekben, amelyek arról szólnak, hogy eltelt egy újabb év, amikor is az ember lánya bloggerként élte ki magát. Mit lehet még leírni, amit az ember az előző szülinapi posztokban nem írt még le?

Én úgy döntöttem, hogy most a legfontosabb dolgot fogom kiemelni, amit a blognak köszönhetek, ezek pedig az emberek. Az olvasók, legyen azok néha idetévedők vagy régi követők. A bloggertársak, legyen aktívak vagy kevésbé aktívak. Azok, akiknek bármit is adott ez a blog az évek folyamán. Azok, akik adtak bármit is a blognak vagy nekem.

Barátokat, jó ismerősöket köszönhetek ennek a felületnek. Egy olyan baráti kört, akikkel úgy érzem, bármit megoszthatok, legyen az jó vagy rossz. Olyan embereket hozott be az életembe, akikkel lehet soha az életben amúgy nem találkoztunk volna, mert mondjuk más korosztály vagyunk, máshol élünk, más körökben mozgunk. De van egy közös pont, az olvasás, a könyvek, amelyek összehoztak minket.

Vannak, akikkel még nem sikerült találkozni és neten olvassuk csak egymást, de én nekik is ugyanúgy tudok örülni, mint azoknak, akikkel már rengetegszer sikerült élőben is beszélni. Minden egyes komment jól tud esni az embernek, vagy ha kapsz egy olyan e-mailt, amiben valaki arról mesél, mit adott neki a blogod vagy csak megosztja az élete egy szeletét veled. De én azoknak az olvasóknak is örülök, akik nem adnak magukról hangot, csak ritkán, de itt vannak és elolvassák az aktuális agymenéseimet.

Szóval én most ezzel a nyolc évvel Titeket szeretnélek ünnepelni. Nem lehet elég hálás nektek, hogy vagytok, és ennek a blognak, hogy van. Lehet hogy nem írok ide hetente többször, lehet hogy egy ideig felé se nézek, de akkor is része az életemnek az, hogy blogger vagyok. Van ez a hely, ami az enyém, egy kicsinyke szelete a virtuális valóságnak, ahova oda vonulok el, amikor akarok.

Ez egy elég érzelgős bejegyzésre sikeredett, remélem, nem bánjátok. Köszönöm, hogy velem voltatok, vagytok, és remélem, lesztek is még. :)

Kép forrása

2017. március 31., péntek

Márciusi zárás

A március nem a könyvekről szólt, akár a vásárlásról, akár az olvasásról van szó. De vannak olyan időszakok, amikor az ember ezt annyira nem is bánja.

Ebben a hónapban úgy alakult, hogy csak egy könyv került hozzám, az is egy útikönyv Olaszország déli részéről. Ugyanis szeptemberben Nápolyt és környékét fogom felfedezni és mostanában szokásommá vált, hogy ahova utazom, arról megveszem a Marco Polo sorozat útikönyvét. Ezt csak antikvár példányban sikerült beszereznem, de örülök, hogy egyáltalán magaménak tudhatom.



Ami az olvasást illeti, a hónap javarészt Dan Simmons Ílionjának jegyében telt, amit egyébként egyáltalán nem bánok. Nagyon szerettem olvasni ezt a gigászi művet, alig várom, hogy a folytatását is a kezembe vegyem. Mindemellett John Willams-től az Augustus-ba kezdtem bele, ami egyelőre nem fogott meg annyira, mint a Stoner, de azért egy elég remek könyvről van szó.

Március számomra leginkább Rómáról szólt, magáról az utazásról, az arra való készülődésről, utána
pedig a sóhajtozásról, hogy de jó lett volna még maradni! Tervezek Rómáról külön bejegyzést írni, de azért röviden itt is szeretnék beszámolni róla.
Csodálatos volt az a 4 nap, amit ott töltöttem, igazi kulturális és történelmi orgazmus. Szinte felfoghatatlan, mennyi minden található ott, hogy olyan helyeket láthattam, mint a Colosseum vagy a Szent Péter Bazilika. Nem véletlenül kezdtem el az Augustus-t is olvasni, egészen más így, hogy a helyszínek egy részét már ismerem, és tudom, milyen kisugárzása is van Rómának.

Emellett ebben a hónap sikerült többször színházba és moziba is eljutni, ezek engem mindig nagyon feltöltenek. Meghoztam elég fontos döntéseket is, amelyek remélhetőleg egy sokkal jobb irányba terelik az életemet. És végre tényleg itt a tavasz, nap mint nap alig várom, hogy kicsit a szabadban lehessek és élvezem, hogy hordhatom végre a vékonyabb kabátjaimat. Imádok, hogy ilyenkor mennyire felpezsdül Budapest.

Április viszont már sokkal könyvesebb lesz, hiszen jön a Könyvfesztivál, a könyvmolylét egyik csúcspontja, legalábbis számomra. Általában péntektől-vasárnapig amennyi időt csak tudok, kint töltök, és kiélvezem, hogy ezeken a napokon minden a könyvekről és az olvasásról szól. Mivel idén nagyon visszafogott voltam könyvbeszerzés terén eddig, így most végre kicsit kitombolhatom magam, és remélem most már az olvasáshoz is több lelki erőm és kedvem lesz. 

A többiek zárása:

2017. március 18., szombat

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Benyák Zolinak egy ideje már figyelemmel kísérem a pályafutását. Először az Ars Fatalis-ra kaptam fel a fejemet, az azóta megjelent mindegyik regényét olvastam és szerettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy az első Athenauem Kiadónál megjelent írása képes lesz-e tartani a színvonalat. Lelövöm a poént: nem kellett csalódnom.

Az embereket mindig is foglalkoztatta és foglalkoztatni fogja, van-e Másvilág, és ha igen, hogy néz az ki. Tényleg van Menny és Pokol? Vagy egy egészen más dolog vár minket a túlvilágon? Benyák Zoli Tom Pastor történetén keresztül mutatja be nekünk a saját elképzelését. Tom egyszer csak egy sivatagban ébred, ahol egy titokzatos lány szedi fel az autójával. Szép lassan megtudja, hogy már nem az élők világában jár, hanem a holtakéban, ahol addig maradhatsz, amíg emlékeznek rád. De ha elfelednek, akkor már nem marad neked semmi... Vajon Tomnak sikerül mindent elrendeznie, mielőtt a feledés elérné?

Nálam még mindig azért az a legnagyobb bók, hogyha egy magyar írónál egyszerűen elfelejtem, hogy egy magyar író művét olvasom. Engem teljesen magával tudott A nagy illúzió története ragadni, pedig nem egy vidám történetről van szó. Tom Pastor élete szép lassan tárul fel előttünk, és ez nem egy sikeres élet. Ő maga is szép lassan döbben rá, mit és hol rontott el véglegesen. Ráadásul a túlvilág sem éppen egy békés hely, tele van veszélyekkel, nyomasztóbbnál nyomasztóbb helyekkel, és végül mindenkiről kiderül, hogy senki sem, aminek látszik.

A legjobban számomra az tetszett, hogy Benyák Zoli is úgy képzeli a másvilágot, hogy az mindenkinek másképp mutatkozik meg, attól függően, hogyan is élte az életét. Tomnak is a saját történetei, emlékei elevenednek meg, a festőművészete is kísérti őt. Valahogy ezt sokkal jobban el tudom képzelni, minthogy pufók angyalkák vagy villás ördögök várjanak rám.

Rengeteg popkulturális utalás és szereplő található a könyvben, amelyek szerencsére nem lógnak ki a történetből. Ezek szerencsére sokszor nem direkt vannak az arcunkba nyomva, és utána olyan jó ráébredni, hogy á, szóval ez ő volt! Persze kapunk azért ehhez mankókat, de nincs a megoldás teljesen elénk tálalva.

Egyébként ez a regényre is jellemző: szerintem ahány olvasó, annyi olvasata lehet az eseményeknek. Gondolom sokan még azt is megkérdőjeleznék, egyáltalán a túlvilágon játszódik-e a történet, vagy csak a főszereplőnk álmodja az egészet? Netán drogos képzelődések tanúi vagyunk? Vagy tényleg meghalt Tom Pastor és minden megtörténik vele? A regény elolvasásával mindenki eldöntheti, neki mi a szimpatikus válasz.

Én abszolút csak ajánlani tudom A nagy illúziót azoknak, akik nem rettennek vissza a témájától, akik nem csak napsugaras történeteket szeretnek olvasni és akiket érdekel valami kicsit más, a megszokottól eltérő. Én örülök, hogy beszálltam abba az autóba és Tommal tartottam.

A könyvért köszönet az írónak!

2017. február 28., kedd

Február, avagy igen, most már vettem könyvet

A januári önmegtartóztatás után februárban már adóztam a könyvvásárlás istenének. Persze itt nem azt kell elképzelni, hogy megrohamoztam a könyvesboltot és felvásároltam mindent a kívánságlistámról.


 


Januárban végig azon tanakodtam, mik is jöjjenek az idén először velem haza. Végül három regényre esett a választásom. Dave Eggers-től A Kör a molyos vélemények és az alapján kezdett érdekelni, hogy filmet is készítenek belőle. Azóta már el is olvastam, sőt, bejegyzést is olvashattatok róla. Cheryl Stray-től a Vadont több ember is szereti, akinek adok a véleményére, az útkeresés, utazás pedig nálam is aktuális témák. Végül Elena Ferrantétól nem tudtam ellenállni a Briliáns barátnőmnek. Amikor megrendeltem, még nem tudtam, hogy ráadásul február elején Nápolyba fogok repjegyet venni, így a könyv helyszínét felderítem majd szeptemberben. :)
Emellett egy előrendelésem érkezett még meg, Neil Gaimantól az Északi mitológia, amit gyakorlatilag egy este és egy délelőtt alatt  el is olvastam. Gaiman érdekesen dolgozza fel a skandináv mondavilágot, de én ebből simán olvastam volna még 200 oldalt.

Gaimant a Csartak által tervezett könyvjelzővel olvastam

Ami az olvasást illeti, négy könyvet sikerült befejeznem és egy, Dan Simmons-tól az Ílion folyamatban van. Végre megismerkedtem Frederick Backmannal, Az, ember akit Ovénak hívnak egy nagyon szívet melengető olvasmány volt. Még január közepén kezdtem el, de csak február elején sikerült végére érnem Virginia Woolftól a Mrs. Dalloway-nek. Mint kiderült, pont az egyik legnehezebb olvasmányát sikerült elsőre kifognom, de amúgy csodálatosan megírt regényről van szó és még Tandori Dezső fordítása is jó! A másik két olvasmányom pedig a már fentebb említett Gaiman és A Kör voltak.

Amúgy úgy vélem, ez a heti egy könyv elég jó arány, de egyébként akkor sem dőlök a kardomba, ha ennél kevesebb sikerül csak. Kezdem talán elengedni ezt a mennyiségi olvasást, és végre belefogtam egy monstrumba is, ugyanis az Ílion 660 oldalas. Aminek még nagyon örülök, hogy a megvásárolt négy könyvből kettőt már el is olvastam, és a másik kettő is tényleg érdekel, nem csak azért csaptam le rájuk, mert mondjuk akciósak lettek volna. Jó lenne egész évben ezt a tudatosságot megőrizni.

Kép az előadásból (forrás)
Egyébként ennek a februárnak rekordsebességgel lett vége, alig kezdődött el, már mondhatjuk is, hogy itt a március. Nem mintha bánnám, annyira élvezem, hogy felvehetem a szövetkabátomat és a vékonyabb sapkámat és végre süt a nap és kezd a tavasz belopózni mindenhova. 
A betegeskedés idejét leszámítva megint zsizsegősre sikerült a hónap, volt bulizás, mozi és színház több alkalommal is. Ez utóbbiak közül kiemelném a Tortúrát a Karinthy Színházban, amely Stephen King azonos című regényéből készült, bár inkább a filmváltozatot követi. A két fő szerepet Balázs Andrea és Árpa Attila alakítja, akik mindketten zseniálisak. Az egész előadás nagyon jól van felépítve, a zene, a hangok és a fények is rásegítenek a hangulatra, az embert egyszerre rázza a hideg és rágja tövig a körmét.

Március, március, hogy én mennyire vártalak! Itt a tavasz, és végre jön az év első külföldi útja, nem máshova, mint Rómába. Régi vágyam teljesül ezzel, remélem sikerül minél több mindent megnézni az öt nap alatt. Ha szeretnétek, ennek az útnak is szentelek majd külön blogbejegyzést. Amúgy meg alig várom már, hogy pasztellszínű lakkokat vegyek, hogy megint teraszokon lehessen fröccsözni, és remélem emellett más jó dolgokat is tartogat még nekem ez a hónap.

Nem bánnám, ha ilyen időnk lenne (a képet Pinteresten találtam)
A többiek is lezárták a februárt:

Amadea
Katacita
Pupilla
Dóri
Heloise
Nikkincs

2017. február 11., szombat

Dave Eggers: A Kör

A Kör nem az a könyv, amire rögtön elsőre felkaptam volna a fejem. Szép lassan kezdte el piszkálni a fantáziámat, mivel egyre több ismerősöm nyilatkozott róla pozitívan és amúgy is szeretek disztópiákat olvasni. Majd kiderült, hogy még filmet is forgattak belőle, amit hamarosan bemutatnak Emma Watson és Tom Hanks főszereplésével.

Mae 24 évesen megkapja álmai állását: bekerül a Körhöz, amely addigra a világ egyik legbefolyásosabb tech cége. Mae-t szép lassan egyre jobban beszippantja a Kör filozófiája, ennek hatására pedig eltávolodik korábbi életétől. Amikor egy titokzatos férfi felbukkan az életében, az csak végképp felforgatja a hétköznapjait. Tudja, hogy döntenie kell az új és régi élete között, de vajon van még visszaút?

A Kört az teszi igazán félelmetessé, hogy már itt kopogtat az ajtónkon, sőt, igazából már részben be is engedtük. Hiszen Facebookozunk, felrakjuk Instára a képeinket, Twitteren osztjuk meg gondolatainkat a világgal. Persze most még mi magunk szabályozzuk, mennyit használjuk ezeket az oldalakat, az okos eszközöket és mit osztunk meg rajta. De ki nem járt úgy, hogy na, csak tíz perce ülök le a gép elé, majd két óra múlva állt fel, és el sem tudta mondani, mit is csinált pontosan?

A regény nagyon szépen bemutatja, hogy lehet egyre inkább legyűrni valakinek az ellenérzéseit, és olyan érvekkel manipulálni őt, amelyekben érzi, hogy valami nem stimmel, de aztán egyre inkább elkezd hinni bennük. Mae eleinte még hazajár, elmegy kajakozni, éli az életét és csak egy munkahelyként tekint a Körre. Aztán ahogy egyre inkább elvárásként és elérendő célként támasztják elé, hogy több időt töltsön ott, hogy többet vegyen részt a közösségi életben, már ezt kezdi el a normálisnak érezni.

Félelmetes, ahogy a történet folyamán a szereplőink szép lassan elvesztik a magánéletüket, az
Egy pillanatkép a filmből (a kép forrása)
identitásukat. A legszebben ezt az jelzi, ahogy Mae íróasztalára kerülnek fel az újabb és újabb képernyők. Kikapcsolni, kikapcsolódni esélytelen. Nem marad más, csak a zingek (a könyvbeli megnevezés a posztokra), a mosolyok és homlokráncok világa. Ez pont olyan, mikor valaki abban kezdi el mérni az életét, hogy mennyi lájkot kap a megosztásaira.

És tudjátok, mi az, ami még rettegés vált ki belőlem? Hogy a könyv során egy csomó olyan érvvel lehet találkozni, amit nehéz támadni. Ki ne szeretné visszaszorítani a gyermekrablások vagy a gyilkosságok számát? Ki ne szeretné, ha eltűnnének az internetes trollok? Viszont az ár, amit fizetni kéne érte, szerintem túl magas. Szeretem, hogy nem mindenki tudja, hogy ki vagyok én, amikor a blogon kívül élem az életem. Hogy nem kell mindig megosztanom, hova ülök be vagy kivel beszélgetek éppen. Hogy igenis megvannak a titkaim és hogy nem tudok mindent. A tudás amekkora áldás, akkora átok is tud lenni.

Egyébként maga a regény azért nem tökéletes, a legtöbb fordulata kiszámítható és olyan nagy újdonságokat nem kapunk tőle. Viszont nagyon jól van összerakva, baromi izgalmas, a heti alváshiányom egy részének ez a könyv a felelőse, mert nehéz letenni. Ráadásul elgondolkodtató, én részemről a Facebook oldalamról letöröltem pár dolgot és megfogadtam, hogy igyekszem majd kevesebb személyes dolgot megosztani ott.

Egyébként miközben ezt a posztot írtam, egyszer csak magától felugrott a Skype bejelentkező oldalam, pedig szerintem már legalább egy éve, ha nem több, hogy használtam ezt az alkalmazást. A A Nagy Testvér figyel?

2017. január 31., kedd

A januári nemlétező beszerzések

Akárcsak 2015-ben, 2017-ben is egy nullás hónappal kezdem az évet, azaz nem szereztem be és nem is kaptam könyvet.

Nem mondom, hogy nem csábított semmi, de hagytam érlelődni, mi is az, amire most igazán vágyok. A héten le is adtam egy rendelést, de azt már csak februárban fogom átvenni. Emellett előrendeltem Neil Gaimantől az Északi mitológiát, amire a világpremierrel egy időben jelenik meg magyarul is.

Az olvasással egészen jól haladtam. Befejeztem Elizabeth Gilberttől a Big Magic-et, ami nem mondom, hogy meg fogja változtatni az életem, de egy-két gondolata velem marad és minden művészi ambícióval bíró embernek ajánlanám az olvasását.

Aztán jöttek a várólista-csökkentő könyvek. Nem terveztem, hogy ez a hónap ezekről fog szólni, de aztán sorban kívántam rá a listán szereplő könyvekre. Először a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot olvastam, ami egy itthon töltött hétvége kellemes társa lett, megállapítottam, hogy még mindig szeretem a levélregényeket. Aztán jött Gaimantől a Sosehol, amivel eleinte nehezen barátkoztam meg, de utána szerencsére jóban lettünk. Végül még mindig folyamatban van Virginia Woolftól a Mrs. Dalloway, ami egy remek könyv, de elég nehezen haladok most vele, a héten nem is nagyon erőltettem inkább az olvasását. Lehet kis pihentetés után fogok visszatérni hozzá, de semmiképp sem szeretném félbehagyni.

Saját kép a Picadilly Circus-ről

Egyébként érdekesség a három várólista-csökkentő könyvben, hogy mindhárom részben vagy egészben Londonban játszódik. Egyáltalán nem volt ez tudatos a részemről, hogy ilyen regényeket olvassak, viszont nagyon jó érzés a szavakon keresztül visszarepülni ebbe a városba, és rácsodálkozni a helyszíneknél, hogy: "Jé, hiszen én itt jártam!". Van egy kis 2017-es könyvjelzőnaptáram is, ami szintén Londonos, ezt úgy fogom használni, hogy mindig kiszedem az aktuális hónapot és legalább egy olvasmányomban benne lesz.

Mondjátok, csak én éreztem nagyon hosszúnak ezt a januárt? Ez az elhúzódó hideg teljesen kikészített, alig várom, hogy 0 fok fölött legyen a hőmérséklet. Amúgy programok terén ne lehet panaszom, amit kiemelnék, az az Óz, a csodák csodája a Vígszínházban, amin mi nagyon jól szórakoztunk, valamint a Kaliforniai álom, amivel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de kellemesen csalódtam, és már rongyosra hallgattam a zenéjét.

A február szerencsére már sokkal rövidebb, hosszabbodnak a nappalok, és minden héten lesz valami, amit érdemes lesz várni. A könyvkiadás is be fog indulni, jönnek az izgalmasabbnál izgalmasabb megjelenések, és egyszer csak eljön még a tavasz is. Addig meg még élvezni kell a forralt borozást és agyonhordani az új kedvenc csizmámat.

kép forrása





2017. január 21., szombat

Írói várólista, avagy kiktől kéne még olvasni?

Katacita bejegyzése megihletett, és úgy gondoltam, én is összeszedem azokat az írókat, akiktől még nem olvastam semmit, de szeretnék, vagy akikkel már megismerkedtem, de jó lenne más műveiket is megismerni.

Randizni kéne már velük
Új szerzőket felfedezni mindig jó dolog, még ha végül arra is jutsz, hogy valaki nem neked ír. Legalább tudod, merre ne keresgélj tovább. Persze ez még jobb, ha egymásra találtok egy íróval. Nézzük csak, kik várnak arra, vajon új kedvencek lesznek-e:
  • David Mitchell: A Felhőatlasz ezer éve a várólistámon van, tavaly pedig Londonban hirtelen felindulásból beszereztem tőle a Slade House-t is. Szerintem utóbbival fogok kezdeni, ha már lúd, legyen kövér alapon.
  • Jonathan Franzen: A Javítások már vár rám, mindenképp ezt szeretném először olvasni tőle, aztán meglátjuk, rákívánok-e másra is.
  • Bill Bryson: Bryson nagyon érdekes könyveket ír, a Majdnem minden rövid történetére sokáig vágytam, az idei évre be van tervezve, csak le kell győznöm a rettegésem a vastag könyvektől.
  • Paul Auster: A barátaim közül sokan szeretik őt, félek, hogy engem ki fog készíteni a könyveivel, de néha nem árt az sem.
  • Elena Ferrante: Az Amikor elhagytak nagy mumus nálam, amennyire szeretném olvasni, annyira rettegek tőle. De a Briliáns barátnőm is piszkál, szerintem a jövő hónapban beszerzem.
  • Fannie Flagg: A Sült zöld paradicsomot esélytelen volt magyarul beszerezni, így Bookdepós rendelés lett belőle. Sajnos angolul még mindig nehezebben veszem rá magam az olvasásra, ezen idén változtatni kéne.

És akkor lássuk azokat, akiktől már olvastam, szerettem őket és jobban meg kéne ismerni őket:
  • Szabó Magda: Egyedül az Abigélt olvastam tőle, három könyve is vár rám a polcomon, főleg Az őz és Az ajtó izgat. Amúgy is kevés magyar szerzőt olvasok, így két legyet üthetnék egy csapásra.
  • Carlos Ruiz Zafón: Teljesen beleszerettem A szél nevébe, ehhez képest a többi regényét nem olvastam még. Tavaly beszereztem a gyönyörű új Európa kiadást, szóval már semmi sem állhat közénk.
  • Kazuo Ishiguro: A Ne engedj el.. 2015-ben az egyik kedvencem volt, tavaly pedig beszereztem az Eltemetett óriást, valamint megkaptam a Napok romjait, így van mivel folytatni az ismerkedést.
  • Dan Simmons: A Hyperionokat imádtam, az Endymion már kevésbé tetszett. Régóta halogatom az Endimyon felemelkedést, az Íliont viszont beválogattam a várólista-csökkentésbe, szóval reményeim szerint Simmons idén megint előkerül nálam.
  • Dennis Lehane: Tőle is három regényt olvastam már, de jó lenne folytatni a Kenzie és Genarro sorozatot, valamint Az éjszaka törvénye is izgat, de azt most végül moziban előbb fogom látni.
  • Murakami Haruki: Harukit olvasni egy semmivel sem összehasonlítható élmény. A Norvég erdő és a Kafka a tengerparton is saját zamattal rendelkezik, amit még mindig fel tudok idézni. Még nem tudom, mit lenne érdemes következőnek olvasni tőle, van ötletetek?
  • Lionel Shiver: A Beszélnünk kell Kevinről óta még nem vettem kézbee újabb regényét, pedig tudom, hogy megérdemelné. A Születésnap előtt régóta integet nekem a polcról.


Nektek van ezek közül, akik kedvencek lettek? És nálatok kik várnak még olvasásra?

2017. január 15., vasárnap

Vendégposzt - Adam Christopher: Dishonored - A képmások ura

A blog történetében először kerül sor arra, hogy valaki más bejegyzése jelenjen meg az oldalon. Timberwolfes a Dishonored című könyvről írt nektek nagy lelkesedéssel, fogadjátok szeretettel a sorait!

Figyelem Dunwall polgárai!
2016-ban az Agave Könyvek elhozta nekünk az utóbbi évek egyik leghangulatosabb játékát könyv formátumban. A Dishonored is azon regények közé tartozik, amelyek egy játékon alapulnak, mint az Assassin's Creed vagy a Gears of War. Sőt, az előbbiből már film is készült, amit tavaly mutattak be itthon is. Reméljük a Dishonored is egyszer eljut arra a szintre, hogy moziban is élvezhessük.

Adam Christopher egy nem igazán ismert író, utána olvasva láthatjuk korábban már jelent meg pár saját története, főleg novellák, és egy jelenleg is futó képregénynek is írója. 1978-ban született Új-Zélandon, jelenleg Angliában él. A tervezet szerint a Dishonored részeit átkötő regénye trilógia lesz és 2017-ben folytatása (még eddig cím nélküli) várható. 
Merész és kockázatos vállalkozás volt a játék sikerei után belefogni a könyvbe, mert ha rosszul sikerül, akkor a bukás előirányozza, hogy csak virtuális formátumban fogunk újabb történeteket kapni ebből a világból, de ha a regénysikeres, akkor nagyobb lesz az esély arra, hogy egy egész franchise-t felépítsenek a játékból.

A Dishonored-t a hangulata teszi igazán egyedivé, egy igazi steampunk környezet mágiával fűszerezve. A játékban az a célunk, hogy egy Corvo nevű kém/bérgyilkos bőrébe bújva visszaállítsuk a rendet Dunwallba. Dunwall… Mindenki képzeljen el egy fiktív iparosodott várost, gőz száll mindenfelé és a gyárak szokásos munka zaja zakatol folyamatosan. A megszokott hangokat olykor bálnák sivítása és fegyverek hangja töri meg. A város tele van szűk sikátorokkal, ahol részegek és patkányok garázdálkodnak. A közegészségügy a minimumon. A kritikus városrészeket katonák zárják el és vannak olyan területek, amiket az enyészetnek, a bandáknak vagy épp a boszorkányoknak átengedtek.

Számomra a regény néhol a Széthullott Birodalom trilógia hangulatára emlékeztetett. A történet jó pár évvel az első játék után kezdődik és jó pár évvel az második rész előtt játszódik (sajnos nem volt még szerencsém ez utóbbival játszani). Ha a játékokat tekintjük uralkodóknak, akkor elmondhatjuk, hogy a könyv testesíti meg az interregnumot, egyfajta átvezetést adva a két rész között.

Érdekes választás volt ez, én bevallom inkább számítottam egy előzmény regényre, ahol megismerjük a serkonos-i kisfiú történetét, és elmesélik nekünk, hogy született az a férfi, akit mi csak Corvo Attano-ként ismerünk. Nehéz a játék nélkül a könyvet egészében átlátni és ezzel az író maximális (vissza)élt. Ahogy olvassuk a történetet, úgy csalogatja egyre közelebb magát a szívünkhöz a már megismert régi helységnevekkel, tárgyakkal, szereplőkkel teletűzdelt írás. Persze lehetetlen lett volna ezek nélkül a könyvet megalkotni, de a hangulatkeltést ezzel próbálta szerintem az író a legkönnyebben áthidalni. Hiszen a nosztalgia az egyik legjobb és leghatásosabb fegyver, a figyelemfelkeltésére és a történethez láncoláshoz. 
Sajnos a történet sablonokra épít, kiszámítható fordulatok következnek a felvezetés után. Az író a könyv fordulópontját szinte egy az egyben átvette a játékból. A Boyle estély a játék egyik legjobb és leglátványosabb, legtöbb szereplőt felvonultató része, Christopher ezt a "fejezetet" átemelte a játékból, kicsit megrágta majd megemésztette és az agyában a régi trükköket alkalmazva ismét egy maszkabálba helyezte a karaktereket. Ez nem lenne gond, csak egyszerűen a korábban ellőtt puskapor most csak pukkan egyet a levegőben és nem szól valami nagyot.

A befejezés kissé összecsapott lett, a felvezetés és a korábbi események alapján egy epikus, hatalmas csatára lehetett volna kilátás, ami méltóképpen lezárta volna a könyvet. De itt is inkább a szokásos, már jól bevált sablonokkal operált az író. Nem volt nagy, oldalakon át húzódó összecsapás, nem volt nagy lelepleződés, győzött a jó, veszített a rossz. Tanulságot levontuk és mindenki ment a maga útjára. 

A könyv a felsorolt hibák és gyermekbetegségek ellenére azért összességében megállta a helyét, kíváncsian várom, hogy valóban lesz-e folytatás. A mű tisztességgel feldolgozta a témát, bátran nyúlt vissza (bár néha túlságosan is) a gyökerekhez. A hangulatot visszaidézte és nosztalgikus élményt adott olvasás közben. A könyv egy bizonyos rétegnek szól, általában csak az fogja tudni igazán értékelni, akit már korábban beszippantott a Dishonored világa.  Én mindenképpen vevő leszek a következő részre és bizakodva állok a folytatás elé. Megelőlegezem a bizalmat hogy a kezdeti gyengeségeket és nehézségeket leküzdve a könyv egy, a játék szintjéhez méltó trilógiává fog avanzsálni.

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!

2017. január 14., szombat

Things I Love Thursday #2

Kicsit megkésve bár, de azért hozom a csütörtöki kedvenceket.

A Nemzeti Színház csillárja
  • Végre sikerült idén először eljutni jógára, a hátam hálás volt érte.
  • A hétvégét a hideg miatt itthon töltöttem, hogy nehogy lebetegedjek. Sikerült végre igazán kipihennem magam.
  • Voltam a Nemzeti Színházban, az Apám ablakában című darabot néztük meg. Az utána való közönségtalálkozót Grecsó Krisztián vezette, és újra megállapítottam, hogy Szabó Balázst élvezet hallgatni, ahogy beszél.
  • Egy jó kis koktélozás egy rég látott barátnővel. Ráadásul megkésett karácsonyi ajándékot is kaptam!
  • Csütörtök reggel jó volt kilépni a friss hóba.
  • Vettem zumbabérletet, amivel motiválom magam arra, hogy rendszeresen eljárjak.
Nálatok mik voltak a legjobb dolgok?

2017. január 8., vasárnap

Jenny Lawson: Őrülten boldog

A tavalyi évről a legnagyobb adósságom, hogy írjak erről a könyvről. Mindig ott volt bennem, hogy na, ma leülök, és megírok róla mindent, aztán mindig csak halasztgattam.

Jenny Lawson nem kevesebbet próbál meg, mint a mentális betegéseket a vicces oldalukról bemutatni. Ő maga a depresszión túl rengeteg mindentől szenved, amiből persze az következne, hogy teljesen el kéne zárkóznia a világtól és ki se lépni a négy fal közül. De ő úgy döntött, nem ez lesz az ő útja, inkább megpróbálja a legtöbbet kihozni abból, ami neki jutott. Könyveket ír, igyekszik segíteni a hozzá hasonló helyzetben lévők számára és közben elutazik például Ausztráliába - természetesen koalajelmezben.

Amikor először hallottam az ötletről, hogy valaki humorosan ír a depresszióról, felhúztam a szemöldököm. Lehet erről úgy viccesen írni, hogy közben azért ne sértsd meg azokat, akik ezzel szenvednek? Tudja-e az író, hol húzódik a határa a gunyorosnak, nevetségesnek? Szerencsére az én olvasatomban Jenny mindezeket tudja.

Aki személyesen érintett ezekben a betegeségekben, annak szerintem sokat tud nyújtani ez az írás. Végtelenül őszinte, nem éreztem, hogy bármi mű dolog lenne benne. Jó, persze van, amikor már Jenny is átesik a ló túloldalára és olyan szinten meséli az őrültségeit, ami túlzásnak tűnhet. De számomra így lesz ő hiteles, hogy a legszélsőségesebb érzéseit és gondolatait is bemutatja. A mentális betegeknek sajnos sokszor a szélsőségekről szól az élete, leginkább az érzéseik terén.

Jenny állatait annyira nem dobja fel a mosómedve (forrás)
Amellett, hogy megismerhetjük, Jenny hogy éli az életét, a betegségeiről is elég részletesen ír. A fájdalom című fejezet az egyik legkeményebb szerintem a kötetben, mikor az önvagdosásról és azzal kapcsolatban arról ír, hogy milyen gondolatok forognak közben a fejében, és miért érzi úgy, hogy szüksége van erre. Én magam szerencsére sosem jutottam el odáig, hogy ezt műveljem magammal, de tudok olyan barátnőmről, aki régen vagdosta magát. Most már egy kicsit jobban megértem, miért is tette ezt.

Magam is sokat köszönhetek ennek a könyvnek. Bátorságot, biztatást és bebizonyította, hogy igen, így is lehet teljes életet élni. Mindenkinek megvannak a maga démonai, akikkel nap mint nap meg kell küzdenie. Persze van, hogy egy időre elhallgatnak, aztán a legváratlanabb pillanatokban ütik fel újra a fejüket. Az ember csak annyit tehet, hogy megtanulja nem elhinni a hazugságokat, amiket a fülébe sugdosnak, ahogy Jenny is írja. Meg persze mindig az a legnehezebb, hogy elfogadjuk és felvállaljuk magunkat, úgy, ahogy vagyunk.

És persze a könyvből megtudhatjuk, miért nem lehetett Jenny-nek kitömött zsiráffeje, hogyan került a borítóra egy őrülten boldog mosómedve, lehet-e Ausztráliában koalajelmezben koalát ölelgetni és mit tegyünk, ha úgy érezzük, cserbenhagyott az egyik kezünk.

Számomra a tavalyi év egyik legjobbja volt ez a könyv, és nagyon örülök, hogy adtam neki egy esélyt. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog vagy hogy adni fog nekik valamit, mint nekem, de én azt mondom, egy próbát megér. Meg amúgy is, a borító belsején macskán lovagoló mosómedve van, hát lehet ennek ellenállni?

Aki egyébként szívesen olvasna még Jenny-ről/Jenny-től, annak a blogját tudnám ajánlani, a The Bloggess-t.


2017. január 5., csütörtök

Things I Love Thursday #1

Meglepetés! :) Igen, úgy döntöttem, belevágok én is abba, hogy megmutassam nektek csütörtökönként, mi is tett engem igazán boldoggá, mik voltak az elmúlt 7 nap legjobb percei. Nem ígérem, hogy minden héten írni fogom ezt a listát, de igyekszem minél többször jelentkezni vele. Lássuk akkor az elsőt!

   

  • Virágzik az orchideám! Minden nap feldob a munkahelyen, ha ránézek.
  • Apuékkal megnéztük a Star Wars 7. részét otthon, nekem jól esett újranézni, ők pedig élvezték az első alkalmat.
  • Nagyon jól sikerült a szilveszter, barátokkal házibuliztunk, semmi erőltetettség nem volt benne, játszottunk és élveztük egymás társaságát.
  • Valami isteni a Frei tiramisus kávéja, aminek nem ez a hivatalos neve, de azt képtelen voltam megjegyezni. :)
  • Sherlock 4. évad!
  • A Westworld jól meglepett a hetedik részben, rég kaptam ekkora jó értelemben vett sokkot sorozattól.
Remélem szeretni fogjátok ezt a rovatot. :) Meséljetek, nektek mik voltak a múlt hét legjobb élményei?


Pages - Menu