2016. szeptember 14., szerda

Ősszel is lesz mit várnunk

Avagy a nyári lustaság után újra beindul a magyar könyvkiadás, és nem győzzük majd kapkodni a fejünket az újdonságok láttán.

Ebben az évben igyekszem tudatosan beszerezni a könyveimet, tényleg azokat megvenni, amelyek igazán érdekelnek. Ez azt eredményezte, hogy idén szeptemberig 17 könyvvel kevesebbet vettem, mint tavaly ugyanekkor. De ez persze nem akadályoz meg abban, hogy csorgassam a nyálam az új megjelenésekre, még ha nem is biztos, hogy mindegyik a kosaramban landol.

Kezdjük azokkal a regényekkel, amiket biztos, hogy a polcomon szeretnék tudni:

Donna Tartt: Aranypinty

A titkos történet az egyik kedvenc regényem, szóval nem kérdés, hogy ez is kötelező beszerzés számomra. A történetről nem sok minden derül ki, de én bízom benne, hogy Tartt csak jót tud kiadni a kezéből.

Fülszöveg: „Olvastad ​​már az Aranypintyet?” – koktélpartik és baráti beszélgetések visszatérő kérdése volt ez a könyv megjelenése idején Amerikában. Tizenkét év hallgatás után jelentkezett új könyvvel az amerikai kortárs irodalom egyik legtitokzatosabb ikonikus figurája, és bebizonyította, hogy megérte a várakozást. 
A könyv páratlan módon rögtön a második helyen nyitott a The New York Times bestsellerlistáján, majd hamarosan első lett, és 40 héten át szerepelt a tíz legolvasottabb könyv között. A kritikusok Az év könyvének választották, és 2014-ben elnyerte a Pulitzer-díjat. Ezzel egy időben megkezdte hódító útját a nemzetközi színtéren is: Finnországban, Franciaországban, Németországban és Olaszországban is bestseller lett, és eddig több mint 30 nyelvre adták el a jogokat, a megfilmesítésért pedig a legnagyobb hollywoodi stúdiók versengtek egymással. 
A történet főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. Csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja. 
Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról. Néhány oldal után magába szippant, nem hagy aludni, és nem engedi magát elfelejteni.

Sylvain Neuvel: Alvó óriások

A könyv, ami azonnal felkeltette az érdeklődésem, amint az Agave Könyvek megtette a bejelentését,
hogy ki fogják adni nálunk magyarul. Valamit olyan érzésem van, hogy olyan élményt fog nyújtani, mint Az ötödik évszak, remélem jól jelez a radarom.

Fülszöveg: Deadwood, ​​Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…
A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.
Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…
Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?

Jenny Lawson: Őrülten boldog

Egy vicces könyv a depresszióról? Mivel a téma engem is érint, mindenképp érdekel, mit tud mondani a témában Jenny Lawson. A Molyon egyébként az angol kiadásánál Ross írt remek kritikát róla, szóval bizakodó vagyok.

Fülszöveg: Jenny Lawson, a The New York Times Bestseller listájának első helyezett írója, legújabb, ŐRÜLTEN BOLDOG című könyvében, az egész életét végigkísérő mentális betegséget járja körbe. Egy elképesztően vicces és kacagtató könyv a bénító depresszióról és a szorongásról? Ez aztán szörnyen rossz ötletnek tűnik. De Jenny épp ezekben a borzalmasan rossz ötletekben a legjobb. Az ŐRÜLTEN BOLDOG című könyv arról szó, hogy el kell fogadnunk mindazt, ami megkülönböztet minket a többi embertől – a szépet és a csúnyát – majd felhasználni arra, hogy lenyűgözően és felháborítóan boldogok legyünk.






Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Szerintem mindenki, aki már internetezik egy ideje, belefutott már Sarah rajzaiba. Egy részén csak jót
mosolyog az ember, egy részében pedig simán magára ismer. Örülök neki, hogy Fumaxék láttak benne annyi potenciált, hogy kiadják magyarul is az egyik gyűjteményes kötetét.

Fülszöveg: Úgy ​​érzed, kilógsz a sorból? Szeretnéd kapcsolatépítésen keresztül előremozdítani a karrieredet? A felnőttség olyan új, izgalmas kihívás a számodra, amire érzésed szerint teljesen fel vagy készülve? Hát pfuj. Kérlek, állj odébb!
Sarah Andersen, az elképesztően népszerű, ifjú brooklyni művész lezseren megrajzolt, tökéletesen célba találó rövid képregényei ugyanis nekünk, többieknek szólnak. Bemutatják, hogyan lehet teljes hétvégéket fenséges módon elszúrni az interneten, milyen elviselhetetlen kín egy jóképű sráccal kézenfogva végigmenni az utcán, vagy egész nap arról álmodozni, hogy végre hazaérünk és belebújhatunk a pizsamánkba. Más szavakkal: a modernkori fiatal élet horrorisztikus és kényelmetlen valóságát. Ja, és egyáltalán nem önéletrajzi ihletésűek! Cseppet sem azok!
A Felnőni kiábrándító a rajongók kedvenc képsorait tartalmazza tucatnyi új képregény mellett, amelyek csak ebben a kötetben olvashatóak. Sarah őszintesége, az olyan témáknál, mint pl. testkép, öntudat, introvertáltság, személyes kapcsolatok, és a melltartó-mosás gyakorisága, képregényeit elképesztően viccessé varázsolják – amellett, hogy mindenki magára ismerhet bennük.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Tegnap az egyik kolléganőm meglepődve kérdezte tőlem, hogy tényleg van a Harry Potter folytatása? aztán elmagyaráztam neki ezt az egész színdarab dolgot és megállapítottuk, hogy ennek erőteljesen pénzszaga van. Ennek ellenére persze én is kíváncsi vagyok rá, hogy mit is alkotott most Rowling a két másik íróval közreműködve. A kritikák nagyon vegyesek, már csak ezért is magam szeretném eldönteni, nekem mit nyújt ez a "nyolcadik kötet".

Fülszöveg: Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskolás korú gyermek apjaként kell helyt állnia. 
Miközben Harry a múlttal viaskodik, ami nem hagyja magát eltemetni, legkisebb fiának, Albusnak meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

És akkor jöjjön még három olyan könyv, amire felkaptam a fejem, de még nem vagyok biztos a beszerzésükben.

Al Robertson: Égtörés

Furcsa, valahogy a sci-fi megjelenésekből mostanság elég kevés tud megmozgatni, amit szomorúan
konstatálok. Azért Al Robertson könyve nagyon biztatónak tűnik, meglátjuk, mit mondanak majd róla az első értékelések.

Fülszöveg: Amikor a Totalitás lázadó mesterséges intelligenciái legyőzték a Panteon vállalatait, az emberiség veszített igazán. A Föld már nem több mérgező pusztaságnál, a túlélők az Állomáson, a Panteon egyik iparosított aszteroidáján tengődnek. 
Jack Forster a Panteon alkalmazásában állt, az elméjébe épített harci MI-vel, Hugo Fisttel vadászott a Totalitáshoz átállni készülő MI-kre a Naprendszer peremén. Mocskos háború volt, a férfit megviselte, de Fist úgy élvezte, mint semmi mást. 
Miután visszatérnek az Állomásra, alig néhány hetük van kideríteni, ki ölte meg a legfontosabb embert Jack életében. Amikor ugyanis Fist licence lejár, átveszi gazdája testének irányítását, és ezzel a férfinak végleg vége.


Anita Diamant: A vörös sátor

A bloggerlányoknak köszönhetően figyeltem fel erre a könyvre, főleg Amadea örvendezett neki, hogy újra kiadják. A régi kiadás borítója finoman szólva is borzasztó, az új viszont nekem nagyon tetszik, és a történet is baromi különlegesnek hangzik.

Fülszöveg: Szerelem, árulás, szégyen. A legősibb szerelmi történet a Bibliából. A vörös sátor bibliai asszonyok könyve: Jákób feleségeinek és egyetlen életben maradt lányának, Dínának a története elevenedik meg lapjain. A vörös sátorban mesélték el egymásnak titkaikat a régi idők asszonyai. A holdtöltekor, a szülés és a gyermekágy idején együtt töltött napok során tárgyalták meg az élet nagy kérdéseit, osztották meg egymással az asszonyi tudást születés és halál, szerelem és szex, öröm és fájdalom dolgairól. A vörös sátor főszereplői: Lea, Ráhel, Zilpa, Bilha és a mesélő: Dína. Az ő szerelmeikről szól ez a regény, amelyet olvasva rádöbbenünk, hogy máig ugyanazok a kérdések és szenvedélyek határozzák meg életünket. A vörös sátorban minden együtt van, ami izgalmassá tehet egy könyvet: szerelmi örömök és csalódások, családi bonyodalmak, érzelmi viharok. Anita Diamant fordulatos történeteivel és elragadó stílusával szerte a világon meghódította az olvasók – különösen a hölgyek – szívét.

Charlei Lovett: Első benyomások

Úgy látom, Jane Austenről még nem sikerült elég bőrt lenyúzni, mindig újabb és újabb történetek
látnak róla napvilágot. A Becoming Jane című film után viszont eléggé nyitott lettem ezekre, az Első benyomások pedig egy egészen érdekes kérdést jár körül Jane-nel kapcsolatban.

Fülszöveg: Üdítő, izgalmas olvasmány Jane Austen-rajongóknak!
Jane Austen és Sophie Collingwood – két ugyancsak különböző ifjú nő, akiket csak a könyvek imádata kapcsol össze.
Jane éppen első regényét írja, amikor megismerkedik az idős tiszteletessel, Richard Mansfielddel. Nem is sejti, mennyi segítséget és bátorítást fog kapni rövid barátságuk alatt. Sőt lehet, hogy többet is kap: egy kész kisregényt. Első benyomások címen, amiből majd megszületik a Büszkeség és balítélet. 
Sophie könyvtárosként végzett Oxfordban, és most egy antikváriumban dolgozik Londonban, miközben Mansfield Allegorikus mesék kis könyve című, végtelenül unalmas történetfüzérének második kiadását hajszolja két érdeklődőnek is. De a hajsza végzetes lehet…
Plagizált-e Jane Austen? Megkerül-e a tiszteletes meséinek gyűjteménye? És Sophie megtalálja-e a szerelmet? Mennyire fontosak az első benyomások?
Charlie Lovett regényét minden Austen-imádónak csak ajánlani lehet.

Meséljetek, ti miket vártok idén ősszel?

2016. szeptember 1., csütörtök

Augusztusi könyvtermés

Szóval itt vagyunk, újra szeptembert mutat a naptár. Furcsa, mert úgy érzem, mintha csak most lett volna június eleje, amikor már nagyban nézegettem a naptárt, mikor is megyek már Londonba, vagy mikor lesz egy jó kis szabadtéri koncert. Nem mondom, hogy ősszel megáll az élet, mert közel sem, de szép lassan rövidülnek a nappalok. De most még inkább beszéljünk az augusztusról!



Az augusztus megint szép könyvtermést hozott, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a legtöbb barátommal ekkor ünnepeltük a szülinapomat. Venni csak egy Isztria útikönyvet vettem, emellett Benyák Zoltán írótól kaptam egy dedikált példány A nagy illúzió című legutóbbi regényéből, minden más ajándék volt.
Először megtartottuk az ötös fogattal az immár hagyományosnak számító, Amadeával közös szülinapi bulinkat, ami nálunk tortából, sörből, szóviccekből és persze rengeteg könyvből és némi körömlakkból áll össze. Itt lett enyém a Nagyrészt halott, a Más dalok, a Törékeny holmik és Az Égett-hegyi könyvtár. Mindegyik nagyon érdekel, remélem idén sikerül még rájuk sort keríteni.
Ezután Lilla barátnőm lepett meg a Túszok a tárgyalóasztalnál című non fictionnel, ami a konfliktuskezelésről szól és a fülszövege alapján nagyon érdekesnek tűnik.
Végül pedig az ötös fogat egy részével és a vidéki molyok társaságában tartottunk még egy társaspartival egybekötött szülinapozást. Mivel Amadeának lelkiismeret-furdalása volt, hogy a Könyvhéten picit leöntötte két könyvemet meggysörrel (szerintem semmi bajuk nem lett, csak kicsit színesebbek lettek), ezért kaptam tőle még egy könyvet, a Novecentót, amit egy este alatt el is olvastam és szerencsére nagyon szerettem. Került még hozzám egy Napok romjai és A Rudnay-gyilkosságok, valamint Erika galád módon még egy Dél-Afrika útikönyvvel is meglepett. Bár egyelőre nincs tervben ez az ország, de ki tudja, mit hoz az élet, amúgy meg egy nagyon igényes National Geographic kiadványról van szó.

Bárcsak azt mondhatnám, az olvasással is olyan jól haladok, mint a beszerezésekkel, de azért ez nincs így. Azért többet sikerült olvasni, mint a múlt hónapban, köszönhetően annak, hogy újrázok a Harry Potter kötetekkel, és az első három résszel már végeztem is. Emellett befejeztem Baráth Katitól az Arkangyal éjjelt, ami egy piszkosul erős könyv volt, valamint belekezdtem A Rudnay-gyilkosságokba.

Mindemellett igyekeztem kihasználni a nyár utolsó hónapjának minden egyes percét, szerintem
A balatonfüredi kikötő
sikerült is. Minden hétvégére adódott valami program, és a hétköznapok sem teltek unalmasan. Voltam Tatán, Balatonon és Győrben is egy napot, valamint végre sikerült kilátogatni a Szigetre is, amiről nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz, és fontolgatom, hogy jövőre több napon is kilátogatok. Eljutottam továbbá végre a Savaria Karneválra is, egy egész hétvégét töltöttem Szombathelyen és rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, ráadásul még Theodorával is sikerült találkozni. Voltam Szabó Balázs Bandája és Spencer&Hill koncerten is, utóbbin első alkalommal, de biztos nem utoljára.
Egyébként azt kell, hogy mondjam, hogy bár olvasás terén gyatrán állok, ez volt életem egyik legmozgalmasabb és legszebb nyara, tele új élményekkel, tájakkal. Olyan percekkel lettem gazdagabb, amikre évek múlva is szívesen emlékezem vissza.

És hát itt van az ősz, itt van újra. Igazából a szeptember-októbert még kedvelni szoktam, mikor még élvezhetjük a vénasszonyok nyarát, mikor még azért zöld a természet, nincsenek nagy fagyok és a nap is süt még. Ráadásul szeptemberben még el is szökök kicsit a nyárba, ugyanis pár napot Horvátországban fogok tölteni. A tenger az én egyik nagy szerelmem, alig várom, hogy újra láthassam. Emellett vár még rám több koncert is, egy krimivacsora és bloggertalálka is. 
A könyvkiadók is szép lassan magukhoz térnek, egyre több megjelenést jelentenek be, én pedig bevallom, kezdem várni, hogy bespájzolhassak néhány új szépséget. Hátha szép lassan az olvasási tempóm is visszaáll a megszokottra. 


2016. augusztus 14., vasárnap

A város, amit egyszer mindenkinek látni kéne: London

Pont ma egy hónapja annak, hogy valóra vált egy nagy álmom: 2016. július 14. és 18. között öt csodás napot töltöttem el Londonban, a városban, amely a bakancslistám elején szerepelt.

Az utunk eleinte nem kezdődött biztatóan, ugyanis csütörtök reggel hatalmas vihar volt, és a repülőnk
vagy egy fél óráig nem is szállt fel az időjárás miatt. Mire viszont Londonba értünk, nagyjából kitisztult az ég, és olyan szerencsénk volt, hogy az öt nap alatt egyszer sem esett, és szinte végig csodás időnk volt. Egyébként én most először hagytam el a kontinenst, most először voltam szigetországban, ami főleg a repülőről nézve volt nagyon érdekes és felfoghatatlan látvány. Európát még nem sikerült elhagyni, na de majd egyszer annak is eljön az ideje.

A legelső dolog, amit láttunk Londonban, az a Liverpool Station és környéke, a csodás Ledenhall Market és lesétáltunk természetesen a Towerig és a Tower Bridge-ig. Amikor megláttam az utóbbit, akkor értettem meg talán igazán, hogy igen, tényleg itt vagyok Londonban! Még egy kicsit meg is könnyeztem a látványt, hiszen évek óta vágytam ide, és alig akartam elhinni, hogy ez valóra vált. Egyébként szerencsére a híd élőben is csodálatos, a szombati napon fel is mentünk rá, én egyszerűen képtelen voltam betelni a látványával.
Ami még nagy benyomást tett rám, azok a felhőkarcolók, mert én most láttam először ilyen építményeket. Lenyűgözött, hogy mennyire magasak, főleg persze a The Shard, ami szinte felfoghatatlan, hogy 300 méter magas és ember építette. Szombaton a lábához is eljutottunk, így teljesen valójában is megcsodálhattam.

Az öt napból hármat két útitársammal töltöttem. Rengeteg mindent láttunk is csináltunk együtt, többek között bementünk a Towerbe, ahol láttuk a koronázási ékszereket; felmentünk a Tower Bridge-re, hogy aztán az üvegpadlón át láthassuk magunk alatt a Temzét; bementünk a híres-neves Madame Tussaud-ba; felültünk a London Eyre, ahol minden bátorságomat összeszedve egyszer még kimentem a fülke széléig, hogy megcsodálhassam az alattam elterülő Londont; elmentünk a Westminster Abbey-be, ahol többek között Newton és Darwin sírját is láttuk, és még rengeteg más mindent is.

De volt két nap, amit javarészt egyedül töltöttem. Soha nem volt még ilyenben részem, pláne nem külföldön, egy teljesen idegen városban. És azt kell mondjam, hogy csodás élmény volt! Persze én is úgy szeretek alapvetően utazni, ha van velem valaki, akivel együtt lehet rácsodálkozni az új dolgokra, akivel meg lehet osztani az élményeket. De egy egészen más élmény egyedül csatangolni és felfedezni. Olyankor persze magadra vagy utalva, de Londonban például elképesztően segítőkészek és kedvesek az emberek, minden jól ki van táblázva, és a magammal vitt útikönyv térképe is rengeteget segített.
Amikor egyedül vagy, nem kell igazodni senkihez, te magad döntöd el, mikor és mit nézel meg. Dönthetsz úgy, hogy a Regent's Parkban reggelizel, majd a British Museum előtt ebédelsz meg, hogy a Hyde-parkban csak a fele tavat sétálod körbe, mert már leszakad a lábad, hogy a Primarkban felpróbálod még a Game of Thrones-os pólót is. Persze egy megfelelő társsal is meg tudod mindezt tenni, de akkor is megvan a varázsa az egyedül kóborlásnak. Ráadásul utána milyen jól esik találkozni az útitársaddal és elmesélni azt a sok mindent, amit láttál!






Egyébként mindig benne van az emberben a félelem, hogy ha valamire ennyire vágysz, akkor amikor valóra válik, csalódást fog okozni. Hogy a Big Ben nem is annyira lesz szép, vagy hogy mindenhol túl sok ember lesz, és ez elveszi a kedved, vagy hogy az egyedül lévő napokon el fogsz keveredni. Nekem ezek a félelmek mind megvoltak az utazás előtt, de hál istennek egyik sem vált be. A Big Ben és az egész Parlament egyszerűen lenyűgöző, nem tudtam betelni vele, a tömeg nem volt vészes, egyedül az Oxford Streeten érzed azt, hogy te jesszus atyám, de az is túlélhető, egyedül pedig sokkal jobban boldogultam, mint vártam. 
London nem hogy csalódást okozott volna, hanem életem egyik legklasszabb utazása volt. Annyira színes és pörgő ez a város, hogy alig akarja elhinni az ember. A régi és a modern csodálatosan ötvöződik benne, az emberek rettentően kedvesek, udvariasak, a boltokban nem érzed úgy magad, mintha még neked kéne hálásnak lenned, hogy vásárolhatsz. A baloldali közlekedés egyszerre vicces és félelmetes, a híres piros buszokon való utazást pedig nem lehet megunni. A metróhálózat hatalmas és nem tudom hány nap lenne, amíg az ember végigutazik az összes vonalon. Ráadásul sok állomás díszítve is van, és bár néha az ember össze tud kicsit kavarodni, azért elég jól ki van írva minden és végül eltalálsz oda, ahova szeretnél.

Természetesen irodalmi vonatkozása is van dögivel a városnak. Láttam a King's Cross-on a 9 és 3/4-dik vágányt, ami nekem picit csalódás volt, de legalább elmondhatom, hogy jártam a pályaudvaron. Voltam a Westminster Abbey-nek azon a részén, amely a Harry Potterben a Roxfort udvarát és kerengőjét "játssza". Ez utóbbiban ráadásul megtalálható többek között a Bronte-nővérek és Jane Austen sírja is, az ő portréikat pedig meg lehet tekinteni a National Portait Gallery-ben. Bárhol Shakespeare szoborra bukkanhatsz, és ott van persze a Globe Theatre, amit én végül sajnos csak távolról láttam. A Primarkban nagyon klassz Harry Potteres és Trónok harcás pólókra bukkantam, a Waterstones könyvesboltnak meg még a kisebbik üzlete is teljesen lenyűgözött és alig tudtam eldönteni, mely könyvek térjenek velem haza.

Minden utazás más, minden utazás egy külön élmény. Mindegyik után valami más változik meg bennünk és más érzéseket, képeket hagy maga után. London után még inkább feltámadt az a vágyam, hogy minél többet lássak Európából és a világból. Erre az öt napra sikerült egy kicsit más világba betekintenem, ahonnan azt mondhatnám, hogy nagyon sokat tanulhatnánk. El tudjátok képzelni Budapesten azt, ami a Trafalgar Square-en van, hogy a zöld jelzés a gyalogosok lámpáján a különböző típusú párok jeleit mutassa? Vagyis együtt a férfi-női, a férfi-férfi, a női-női, valamint az LMBTQ jelét. Londonban láthatsz rózsaszín tütüben tüntető férfit, egymást átölve sétáló női párt, papot, akinek gyermeke hordozókendőben van a mellkasára kötve. A Hyde-parkban nem csak a fűben ejtőző családokat, barátokat, párokat láthatsz, hanem például táncoló görkorisokat.






Már most tudom, hogy vissza kell még térnem ebbe a városba, mert engem teljesen elvarázsolt. Sok mindent láttam, de közel sem mindent, és alig várom, hogy még több mindent felfedezhessek, még többet lássak belőle, még inkább magamba szívjam a hangulatát. Ezt hívják szerelemnek, nem?

2016. július 31., vasárnap

Júliusi zárás

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy számomra a július volt eddig az év legjobb hónapja. Javarészt ez nem az olvasásnak köszönhető, mert azzal lassan haladtam, de annyi minden történt velem, annyi vágyam vált valóra, hogy ezt nem is bánom annyira.


De kezdjük azzal, hogy meglepően sok lett a beszerzett könyvek száma, 8 darab, amire nem számítottam a Könyvhét után. Pedig a szülinapi ajándékaimnak csak egy részét kaptam meg még. :) A hónap egy régen várt megjelenéssel kezdődött, Robert Galbraith Gonosz pályája számomra kötelező beszerzés volt, mert nagyon szerettem az első két részét Cormoran Strike eseteinek, ráadásul részben a Kakukkszónak köszönhető, hogy el szerettem volna jutni Londonba.
Ezek után Sztimi barátném lepett meg a Leányrablás Budapestennel, amit múlt hónapban már olvastam, és kellemes élményként maradt meg, szóval kénytelen leszek beszerezni a folytatásokat is. :) Majd ezek után jött London, ahonnan természetesen nem térhettem haza könyv nélkül. A Waterstone akcióját használtam ki, miszerint ha veszel egy könyvet, mellé a másikat féláron kaphatod meg, így jött velem Jojo Mojes-tól az After You és David Mitchelltől a Slade House. Vicces, hogy a Libriben egy ugyanilyen akciót használtam ki itthon, csak ott az egyik könyv ment ajándékba, a másik, amit féláron adtak, A vágyakozás enciklopédiája pedig az én magánkönyvtáramat gazdagítja. 

Amit még magamnak szereztem be, az a Marco Polo Róma útikönyve. Ha minden jól alakul, ősszel vagy jövő tavasszal eljutok az Örök Városba, és mivel Londonban jó szolgálatot tett a Marco Polo útikönyve, úgy gondoltam, ezt is megveszem. Ráadásul egy számomra kedves személy szülinapomra meglepett még egy Róma útikönyvvel, amiben annyira fantasztikus képek vannak, hogy az utazás után emléknek is tökéletes lesz. Emellett Szilmariel barátnőmtől megkaptam az Árnyékszövetséget, így már teljes a Vének Háborúja sorozatom.

Ami az olvasást illeti, a júniusban elkezdett Variációk egy párra júliusban lett befejezve, majd még London előtt elkezdtem Ben Aaronovitch-tól a Soho felett a holdat, amit London után fejeztem be, és egészen más élmény volt úgy olvasni, hogy már ismertem a helyszíneket. Belekezdtem még Csernus Imrétől A kiútba, valamint tegnap Baráth Katalintól az Arkangyal éjjelbe.

A Tisza-tó este
Na de mit is csináltam júliusban olvasás helyett? Rengeteg mindent. :) Rögtön egy utazással kezdődött a hónap, az első hétvégét a Tisza-tónál töltöttem Poroszlón. Sose voltam még ezen a környéken, de elsőre elvarázsolt, főleg a péntek esti hajókázás a naplementében, az egyszerűen feledhetetlen, képeslapra illő tájakkal tarkított élmény volt. De jó volt az Ökocentrumot is felfedezni, meggysör mellett foci eb-t nézni és fürdeni is.
Voltam egy nagyon klassz koncerten is, a Paddy an The Rats lépett fel a Budapest Parkban. Én most hallottam őket először élőben, de remélem, nem utoljára. Július második hétvégéjén pedig Sztimi barátnőm vendégeskedett nálam Debrecenből, így most egy kicsit én is turistát játszottam Érden, és több olyan helyen is jártam, ahol még előtte soha. A minaret, a Duna-part, a Földrajzi Múzeum és a Poirot Belga Étterem is kimaradt eddig, de most sikerült bepótolni.


Alattam a Temze látható
Majd pedig ezután elérkezett a hónap csúcspontja: London! Tervezek egy külön posztot írni az utazásról, de azért pár dolgot itt is leírok. Most életemben először hagytam el a kontinenst és utaztam szigetországba. Tudtam, hogy London igazi nagyváros, de ezt csak akkor fogja fel az ember, amikor a saját szemével látja. Ráadásul sohasem alszik, örökké járnak az utcán a piros autóbuszok és a fekete taxik, és a belvárosban vasárnap este is teljes a nyüzsgés. Nehéz leírni, mit éreztem, mikor először megláttam a Tower Bridge-t vagy a Big Bent, hogy milyen furcsa, hogy egyik nap reggel a Regent's Parkban reggeliztem, majd a British Museum előtt ebédeltem, hogy aztán a Temze partján a Big Bent nézve vacsorázzak. Hogy mennyire megszerettem ezt a várost, és hogy már most tudom, hogy vissza kell még térnem, mert közel sem láttam mindent. Ráadásul a magyar vendéglátóim nagyon rendesek voltak, ők még pluszban színesítették az utazást.

Tihanyból a kilátás
Furcsa volt ezek után visszatérni Magyarországra, de szerencsére egy Star Trek mozizás és egy hosszú hétvége a Balatonon segített átvészelni a visszatérést. Ráadásul sok év után újra voltam Tihanyban, ami nagy élmény volt, szinte semmire nem emlékeztem már a környékből, de nagyon szépen kiépített, érdemes mindenképp tenni ott egy sétát. Ráadásul valahogy a Balaton vize mintha most lenne a legszebb, az az igazi már-már karibi zöld, aminek én nem tudok betelni a látványával.

A hónap végét pedig a szülinapom tette színesebbé, két baráti társasággal is ünnepeltem, ami ugyebár két tortát jelent. :) Persze még közel sincs vége az ünneplésnek, mivel sokkal csak augusztusban találkozom, ezért általában legalább egy hónapig tart a szülinapozás, amit persze én nem bánok.

Szerintem a beszámolómból is kiderül, hogy mennyire izgalmas és színes hónap áll mögöttem. Ráadásul szeptemberre befizettem egy körutazást Horvátországba, így a nyár még közel sem ért véget. De előtte még itt az augusztus, ahol mindenféle belföldi kalandozások várnak rám, egy napot Győrben, egy hétvégét pedig Szombathelyen fogok eltölteni. Megyek még életemben először a Szigetre is, és szerintem a szokásos baráti találkozók és mozik is meglesznek. Igyekszem a legtöbbet kihozni a nyárból, amennyire csak lehet, bár most így belegondolva, azért az őszöm sem ígérkezik unalmasnak. :)

Londonban még Benedicttel is össze lehet futni, ha csak bábuként is :)



2016. július 12., kedd

Lauren Beukes: Torzók

Lauren Beukes első két magyar nyelven megjelent regénye még az Ad Astránál látott napvilágot, majd ezek után a Tündöklő lányokat és a Torzókat a Gabonál találjuk meg. A két-két regénynek egyébként a műfaja is pont így határolható el: míg a Zoo City és a Moxyland sci-finek aposztrofálható, addig az utóbbi kettő kőkemény thriller. Részemről örömmel olvasom Beukes regényeit, bármilyen műfajban is alkosson.

A Torzóknak már az alaptörténete is hátborzongató. Detroit egyik elhagyatott részén találnak egy kisfiút, akit bizarr módon preparáltak össze egy szarvassal. Ezek után újabb furcsa halálesetek történnek, és kétségbeesett hajsza indul a gyilkos után.
Az események több szálon zajlanak. Egyrészt ott van a nyomozást vezető Gabriella Versado, aki egyedül neveli a lányát és akiből már rég kiveszett a hit, hogy a bűneseteket meg lehetne oldani. A lánya, Layla tizenévesként keresi a helyét a mai furcsa és kissé eltorzult társadalomba, és rajta keresztül tekinthetünk bele az internet sötét oldalába. Jonno, az újságíró keresi a nagy sztorit, amivel végre kitörhetne, a hajléktalan TK pedig napról-napról él hajléktalanként, és végrehajtás alatt lévő házakat pakol ki. Ezt a négy embert kötik össze a furcsa gyilkosságok, mindegyikükön keresztül más oldalát ismerhetjük meg az eseményeknek.

Itt ne keressetek napfényt, csicsergő madarakat és reményt, mert ezekből vajmi kevés van. Beukes
Detroit legsötétebb oldalát mutatja meg nekünk, amelyben mindennapos a gyilkosság, a zaklatás, a pedofília... Ami nekem különösen tetszett, az az, hogy az írónő szerves részéve tette regényének a mai technikát és az internet világát. Teljesen természetes, hogy az események megjelennek az internetes fórumokon, hogy az emberek webkamerával ismerkednek, vagy hogy a Youtube-ra is kerülnek fel videók a gyilkossággal kapcsolatban. Ebben a világban már igazán nehéz titokban tartani bármit is, viszont annál könnyebb bűnt elkövetni.

A Torzók nem egy egyszerű regény, nagyon olvasmányos, de ráül az ember lelkére, és csak nehezen szabadul az ember a hatása alól. Nem csak a gyilkosságok, hanem az összes többi történés is nagyon mélyre ránt a sötétbe, amit az ember nem biztos, hogy tudni akar, de mégis muszáj szembenéznie vele. Érdekes módon itt is megjelenik a természetfeletti, először csak finoman, aztán a regény végére Beukes elég markánsan belevonja a történetbe. Bár miután az ember leteszi a könyvet, lehet még gondolkodni rajta, hogy mi is történt itt? Csak a képzeletük játszott a szereplőkkel vagy a valóságot látták? Néha az ember már-már hajlamos úgy gondolni a történetre, mintha tényleg megtörtént volna, annyira élethű az egész.

Ha visszagondolok a regényre, még mindig fel tudom idézni a hangulatát. A borító is nagyon passzol ehhez, minden rajta van, ami a történetet jellemzi. Szerintem a Torzókkal annak is érdemes megismerkednie, aki esetleg a Tündöklő lányokat nem szerette, aki viszont igen, annak meg egyenesen kötelező a kezébe vennie.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Gabo Kiadónak!

2016. július 3., vasárnap

A júniusi tucat

Tudtam, hogy az előző havi egy beszerzést ebben a hónapban nem fogom tudni tartani, hiszen mégis csak Könyvhét volt! Így is csoda, hogy csak ott garázdálkodtam és tudtam ellenállni a mindenféle egyéb akcióknak.




Legelőször az Agave Könyvektől jött három recenziós példány, amiből ráadásul kettőt már el is olvastam. Hamarosan érkezik poszt Az ötödik évszakról, ami az év egyik legkülönlegesebb fantasy-je, a Vörösingesek egy kellemes kikapcsolódás Scalzitól, de bevallom, bennem nem hagyott mélyebb nyomokat. A harmadik pedig a Gaiman nevével fémjelzett Köztesvilág, ami még olvasásra vár. Ezen kívül az Agavétól még előrendeltem Baráth Kati könyvét, az Arkangyal éjjelt, amit remélem még júliusban sikerült sorra keríteni. Még egy recenziós könyv került hozzám, mégpedig Paolo Bacigalupitól A vízvadász. A felhúzhatós lányt nagyon szerettem, így igazán kíváncsi vagyok, mit alkotott ezúttal a szerző.

Ezek után pedig jöhetett a könyvheti tombolás! Bár a szokásosnál kevesebb időt töltöttem kint, így is elég sok könyvet sikerült beszerezni. Voltak előre betervezett könyvek, mint a Vészmadarak, aminek első olvasásra megfogott a fülszövege, vagy On Sai kisregénye, a Szürke szobák, amely a Szivárgó Sötétség világában játszódó kisregény. Ezen kívül két könyvre fentem még nagyon a fogam, a Variációk egy párra épp olvasás alatt áll, a Mielőtt megismerteleket meg már el is olvastam, és az év egyik kedvencévé vált. 
És persze mindig, mindig vannak olyan beszerzések, amelyek csak úgy szembejönnek és nem lehet otthagyni őket. Nálam most ilyen volt Chuck Palahniuktól a Harcosok klubja, amit mindössze 990 Ft-ért dobáltak az emberek után, valamint akciósak volt a Helikon zsebkönyvek is, és két könyvet innen is volt muszáj venni, így végre van saját példányom A kis hercegből, valamint sorra keríthetem végre Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot.

Egyébként csak nekem van olyan érzésem, hogy a június szinte elrepült? Nagyon izgalmas hónap
volt ez mind könyves, mind egyéb szempontból számomra. Rögtön egy dedikálással kezdődött a hónap, úgyis Chris Hadfield kanadai űrhajós Budapesten járt, és lehetőség adódott találkozni és aláíratni vele az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című könyvét. Hadfield írását én már a megjelenésekor olvastam, és nagyon megfogott, így nem volt kérdés, hogy találkoznom kell vele. Meg hát nem minden nap találkozik az ember lánya egy igazi űrhajóssal, aki járt az űrben!
A dedikáláson természetesen rengetegen voltak, magyarok és külföldiek egyaránt. Tartottam tőle, milyen lesz Hadfield élőben, de nem kellett csalódnom: rettentően közvetlen, kedves és profi ember. Az a pár mondat, amit váltottunk és a közös képek örök emlékek maradnak.

És még csak ezután jött a Könyvhét, ahol én most kicsit kevésbé voltam aktív és kevesebb időt töltöttem, de úgy érzem, az annál tartalmasabb volt. Megint sikerült sok ismerőssel találkozni, annak meg különösen örülök, hogy szombaton Pupillával több órát is együtt töltöttünk. Bár az időjárás szombaton már nem volt kegyes hozzánk, a Szamos Cukrászda teraszán való együtt ázás is emlékezetes marad, valamint az is, hogy szegény Baráth Kati kénytelen volt az Agave standjára bebújva dedikáltatni. Mindenki egyesével ment be, és jót viccelődtünk azon, hogy vajon a vesénket veszik el vagy csak a vérünket csapolják meg. :) Végül egyik sem történt meg, helyette sikerült pár szót és egy gyors dedikálást megejteni.

A váci dóm
A hónap maradék része szinte megint a szokásos Nita-féle pörgésben telt: mozi, koncert, baráti találkák, meccsnézés, névnapozás, ballagás, és elindult az utazások időszaka is. Múlt hétvégén egy kedves barátnőmnél Vácott jártam, ahova még úgyis elmentem, hogy picit még betegeskedtem, de nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy ez már a júliushoz tartozik, de most hétvégén pedig a Tisza-tónál pihentem. Utóbbi miatt csúszott el a havi zárás, se lehetőségem, se időm nem volt írni. Igazából eléggé keveset neteztem a nyaralás alatt, amit egyáltalán nem is bánok. Jól esik néha a világot kikapcsolva csak a pihenésre és azokra koncentrálni, akikkel együtt vagy.

Egyedül egyetlen hét volt, amikor lebetegedtem és kényszerpihenőre szorultam, de azt az időt meg olvasásra használtam ki. Négy könyvet is befejeztem, és végre az olvasó énem is nyugalomra lelt, hogy nem hunyt ki bennem még az olvasás szenvedélye. Bár már előtte sem panaszkodhattam, sikerült befejezni Lauren Beukestől a Torzókat, és elég hamar befaltam Böszörményi Gyulától a Leányrablás Budapestent. Aztán már betegen olvastam el javarészt N. K Jeminsintől Az ötödik évszakot, egy délután alatt befaltam Chuck Wendigtől Vészmadarakat. Egy kicsit több időt kellett szánni Jojo Mojes-tól a Mielőtt megismertelekre, de minden percet megért az a könyv, az év egyik kedvence eddig, és én ennyire nem sírtam még befejezésen, mint itt. Ezek után kezdtem bele a Variációk egy párra című könyvbe, amely kicsit nagyobb falat már, még nem sikerült befejezni, de szerencsére nem hajt a tatár.

Remélem nem bánjátok, hogy ez most a szokásosnál hosszabbra sikeredett poszt lett. Így visszaolvasva elég jó hónap volt ez a június. És még csak most indult a július, amiről egyszerűen tudom, hogy az év legcsodásabb hónapja lesz. Már jól indult a Tisza-tónál eltöltött hétvégével, most is vár rám mozi, koncert, mindenféle találkák, de ami a legjobb, hogy ebben a hónapban végre elutazom öt napra Londonba! Tudom, ezt már sokat emlegettem, de ezzel egyszerűen nem tudok betelni. :) Ráadásul egy hosszú hétvégére még Balatonszemesre is lejutok, emellett pedig szülinapom is lesz, szóval ez az én hónapom lesz és kész. :) 

Nemsokára lesznek saját képeim!

2016. június 8., szerda

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Bár tudom, hogy sokan nem szerették, nekem a tavalyi év egyik maradandó olvasmányélménye volt a Horzsolások, amelynek mai napig fel tudom idézni a hangulatát. Örülök, hogy az Agave Könyvek úgy döntött, folytatja Bennett könyveinek kiadását, így idén megjelenhetett a Lépcsők városa.

A történet szerint Bulikov városa a teljes összeomlás szélén áll, mióta az istenek meghaltak. A város tele van olyan negyedekkel, amelynek egy része eltűnt, a lépcsők nem vezetnek sehova, a lakóknak pedig a Világi Rendeletek tiltják, hogy egyáltalán megismerhessék a történelmüket és elmúlt isteneiket. Amikor Efrem Pangyüit, aki engedélyt kapott, hogy a múltat tanulmányozhassa, meggyilkolják, Shara Thivani érkezik a városba, hogy kiderítse, kinek is állt a professzor az útjában. Nem is sejti, hogy ez a kérdés mennyire háttérbe fog szorulni a többi esemény mögött, amelyek lavinaszerűen indulnak be a professzor halálát követően.

Eleinte nehezen rázódtam bele a Lépcsők városa hangulatába. Mondjuk pont akkor olvastam szegény könyvet, amikor fenekestül felfordultam az életem, valószínűleg ezért is lehetett, hogy nehezen ment az olvasása. Aztán ahogy kicsit csillapodtak a kedélyek és a regény cselekménye is beindult, egyre jobban magával ragadott Bennett írása.
Szerintem nem fogtok meglepődni, ha elárulom, engem a legjobban az istenekről szóló mondák, legendák, versikék fogtak meg. Az író egy nagyon komplex mitológiát dolgozott ki, ráadásul aprólékosan is, olyan részletekbe menően, amit nem is gondolnánk. Érdekes volt megismerni ezt a hat istent, hogy melyikük milyen volt, mit is tett és hogyan is tűntek el.

A főbb karakterek közül nekem egyértelműen Mulaghes és Sigrud lett a kedvencem. Mulaghes igazi
kemény nő, aki nem ismer megalkuvást, nagyon más, mint amit a fantasy-ben megszokhattunk. Sigrud pedig kellően rejtélyes, csak lassan bomlik ki a története és személyisége és szerintem aki elolvassa a könyvet, az nem tudja nem megszeretni ezt a "barbárt". Shara figurája nagyon furcsa, tőlem valahogy távol maradt, de meg tudtam érteni, mi mozgatja őt. Az elkényeztetett Votrov pedig a tipikus gazdag ficsúr mintaképe, akinek viszont a lelkét a szülei kellően megnyomorították, így valójában csak a felszínen boldog, amúgy pedig próbálna harcolni a szerinte igaz ügyért.

Amúgy amit furcsálltam, hogy a nyomozás szála sokszor nagyon elsikkadt, de a végén megértettem, hogy a hangsúly nem is Pangyüi meggyilkolásán van, ennél sokkal grandiózusabb és összetettebb a kép, aminek ő a része lett. Jó volt szép lassacskán összerakni a darabokat, hogy aztán a végén leessen az állunk a nagy csatánál. Bár igyekszik Bennett jó pár klisét elkerülni, azért párat neki is be kell vetnie, mint a furcsa lények, nagy párharcok, a megmentésre váró város és világ, de szerintem ez egyáltalán nem baj, a Lépcsők városába kellettek is ezek az elemek.

Amit viszont sajnálok, hogy valahogy nekem a két rivális ország vagy terület, Szajpúr és a Kontinens valahogy olyan elmosódott maradt, nem igazán értettem, hogy kéne elképzelni őket. Országok ezek, kontinensek? Szajpúr hol helyezkedik el a Kontinenshez képest? Amúgy is, ezt egy földi környezetben kell elképzelni vagy teljesen máshogy? Remélem ha tényleg lesz folytatása a regénynek, válaszokat kapok ezekre a kérdésekre.

Mindenesetre akik szeretik a jó kis fantasy-ket, azoknak bátran ajánlom a Lépcsők városát. Kellően összetett és érdekes regény, még ha nem is hibátlan, de szerintem sokkal befogadhatóbb, mint a horzsolások.

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Agave Könyveknek!

Pages - Menu