2016. augusztus 14., vasárnap

A város, amit egyszer mindenkinek látni kéne: London

Pont ma egy hónapja annak, hogy valóra vált egy nagy álmom: 2016. július 14. és 18. között öt csodás napot töltöttem el Londonban, a városban, amely a bakancslistám elején szerepelt.

Az utunk eleinte nem kezdődött biztatóan, ugyanis csütörtök reggel hatalmas vihar volt, és a repülőnk
vagy egy fél óráig nem is szállt fel az időjárás miatt. Mire viszont Londonba értünk, nagyjából kitisztult az ég, és olyan szerencsénk volt, hogy az öt nap alatt egyszer sem esett, és szinte végig csodás időnk volt. Egyébként én most először hagytam el a kontinenst, most először voltam szigetországban, ami főleg a repülőről nézve volt nagyon érdekes és felfoghatatlan látvány. Európát még nem sikerült elhagyni, na de majd egyszer annak is eljön az ideje.

A legelső dolog, amit láttunk Londonban, az a Liverpool Station és környéke, a csodás Ledenhall Market és lesétáltunk természetesen a Towerig és a Tower Bridge-ig. Amikor megláttam az utóbbit, akkor értettem meg talán igazán, hogy igen, tényleg itt vagyok Londonban! Még egy kicsit meg is könnyeztem a látványt, hiszen évek óta vágytam ide, és alig akartam elhinni, hogy ez valóra vált. Egyébként szerencsére a híd élőben is csodálatos, a szombati napon fel is mentünk rá, én egyszerűen képtelen voltam betelni a látványával.
Ami még nagy benyomást tett rám, azok a felhőkarcolók, mert én most láttam először ilyen építményeket. Lenyűgözött, hogy mennyire magasak, főleg persze a The Shard, ami szinte felfoghatatlan, hogy 300 méter magas és ember építette. Szombaton a lábához is eljutottunk, így teljesen valójában is megcsodálhattam.

Az öt napból hármat két útitársammal töltöttem. Rengeteg mindent láttunk is csináltunk együtt, többek között bementünk a Towerbe, ahol láttuk a koronázási ékszereket; felmentünk a Tower Bridge-re, hogy aztán az üvegpadlón át láthassuk magunk alatt a Temzét; bementünk a híres-neves Madame Tussaud-ba; felültünk a London Eyre, ahol minden bátorságomat összeszedve egyszer még kimentem a fülke széléig, hogy megcsodálhassam az alattam elterülő Londont; elmentünk a Westminster Abbey-be, ahol többek között Newton és Darwin sírját is láttuk, és még rengeteg más mindent is.

De volt két nap, amit javarészt egyedül töltöttem. Soha nem volt még ilyenben részem, pláne nem külföldön, egy teljesen idegen városban. És azt kell mondjam, hogy csodás élmény volt! Persze én is úgy szeretek alapvetően utazni, ha van velem valaki, akivel együtt lehet rácsodálkozni az új dolgokra, akivel meg lehet osztani az élményeket. De egy egészen más élmény egyedül csatangolni és felfedezni. Olyankor persze magadra vagy utalva, de Londonban például elképesztően segítőkészek és kedvesek az emberek, minden jól ki van táblázva, és a magammal vitt útikönyv térképe is rengeteget segített.
Amikor egyedül vagy, nem kell igazodni senkihez, te magad döntöd el, mikor és mit nézel meg. Dönthetsz úgy, hogy a Regent's Parkban reggelizel, majd a British Museum előtt ebédelsz meg, hogy a Hyde-parkban csak a fele tavat sétálod körbe, mert már leszakad a lábad, hogy a Primarkban felpróbálod még a Game of Thrones-os pólót is. Persze egy megfelelő társsal is meg tudod mindezt tenni, de akkor is megvan a varázsa az egyedül kóborlásnak. Ráadásul utána milyen jól esik találkozni az útitársaddal és elmesélni azt a sok mindent, amit láttál!






Egyébként mindig benne van az emberben a félelem, hogy ha valamire ennyire vágysz, akkor amikor valóra válik, csalódást fog okozni. Hogy a Big Ben nem is annyira lesz szép, vagy hogy mindenhol túl sok ember lesz, és ez elveszi a kedved, vagy hogy az egyedül lévő napokon el fogsz keveredni. Nekem ezek a félelmek mind megvoltak az utazás előtt, de hál istennek egyik sem vált be. A Big Ben és az egész Parlament egyszerűen lenyűgöző, nem tudtam betelni vele, a tömeg nem volt vészes, egyedül az Oxford Streeten érzed azt, hogy te jesszus atyám, de az is túlélhető, egyedül pedig sokkal jobban boldogultam, mint vártam. 
London nem hogy csalódást okozott volna, hanem életem egyik legklasszabb utazása volt. Annyira színes és pörgő ez a város, hogy alig akarja elhinni az ember. A régi és a modern csodálatosan ötvöződik benne, az emberek rettentően kedvesek, udvariasak, a boltokban nem érzed úgy magad, mintha még neked kéne hálásnak lenned, hogy vásárolhatsz. A baloldali közlekedés egyszerre vicces és félelmetes, a híres piros buszokon való utazást pedig nem lehet megunni. A metróhálózat hatalmas és nem tudom hány nap lenne, amíg az ember végigutazik az összes vonalon. Ráadásul sok állomás díszítve is van, és bár néha az ember össze tud kicsit kavarodni, azért elég jól ki van írva minden és végül eltalálsz oda, ahova szeretnél.

Természetesen irodalmi vonatkozása is van dögivel a városnak. Láttam a King's Cross-on a 9 és 3/4-dik vágányt, ami nekem picit csalódás volt, de legalább elmondhatom, hogy jártam a pályaudvaron. Voltam a Westminster Abbey-nek azon a részén, amely a Harry Potterben a Roxfort udvarát és kerengőjét "játssza". Ez utóbbiban ráadásul megtalálható többek között a Bronte-nővérek és Jane Austen sírja is, az ő portréikat pedig meg lehet tekinteni a National Portait Gallery-ben. Bárhol Shakespeare szoborra bukkanhatsz, és ott van persze a Globe Theatre, amit én végül sajnos csak távolról láttam. A Primarkban nagyon klassz Harry Potteres és Trónok harcás pólókra bukkantam, a Waterstones könyvesboltnak meg még a kisebbik üzlete is teljesen lenyűgözött és alig tudtam eldönteni, mely könyvek térjenek velem haza.

Minden utazás más, minden utazás egy külön élmény. Mindegyik után valami más változik meg bennünk és más érzéseket, képeket hagy maga után. London után még inkább feltámadt az a vágyam, hogy minél többet lássak Európából és a világból. Erre az öt napra sikerült egy kicsit más világba betekintenem, ahonnan azt mondhatnám, hogy nagyon sokat tanulhatnánk. El tudjátok képzelni Budapesten azt, ami a Trafalgar Square-en van, hogy a zöld jelzés a gyalogosok lámpáján a különböző típusú párok jeleit mutassa? Vagyis együtt a férfi-női, a férfi-férfi, a női-női, valamint az LMBTQ jelét. Londonban láthatsz rózsaszín tütüben tüntető férfit, egymást átölve sétáló női párt, papot, akinek gyermeke hordozókendőben van a mellkasára kötve. A Hyde-parkban nem csak a fűben ejtőző családokat, barátokat, párokat láthatsz, hanem például táncoló görkorisokat.






Már most tudom, hogy vissza kell még térnem ebbe a városba, mert engem teljesen elvarázsolt. Sok mindent láttam, de közel sem mindent, és alig várom, hogy még több mindent felfedezhessek, még többet lássak belőle, még inkább magamba szívjam a hangulatát. Ezt hívják szerelemnek, nem?

2016. július 31., vasárnap

Júliusi zárás

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy számomra a július volt eddig az év legjobb hónapja. Javarészt ez nem az olvasásnak köszönhető, mert azzal lassan haladtam, de annyi minden történt velem, annyi vágyam vált valóra, hogy ezt nem is bánom annyira.


De kezdjük azzal, hogy meglepően sok lett a beszerzett könyvek száma, 8 darab, amire nem számítottam a Könyvhét után. Pedig a szülinapi ajándékaimnak csak egy részét kaptam meg még. :) A hónap egy régen várt megjelenéssel kezdődött, Robert Galbraith Gonosz pályája számomra kötelező beszerzés volt, mert nagyon szerettem az első két részét Cormoran Strike eseteinek, ráadásul részben a Kakukkszónak köszönhető, hogy el szerettem volna jutni Londonba.
Ezek után Sztimi barátném lepett meg a Leányrablás Budapestennel, amit múlt hónapban már olvastam, és kellemes élményként maradt meg, szóval kénytelen leszek beszerezni a folytatásokat is. :) Majd ezek után jött London, ahonnan természetesen nem térhettem haza könyv nélkül. A Waterstone akcióját használtam ki, miszerint ha veszel egy könyvet, mellé a másikat féláron kaphatod meg, így jött velem Jojo Mojes-tól az After You és David Mitchelltől a Slade House. Vicces, hogy a Libriben egy ugyanilyen akciót használtam ki itthon, csak ott az egyik könyv ment ajándékba, a másik, amit féláron adtak, A vágyakozás enciklopédiája pedig az én magánkönyvtáramat gazdagítja. 

Amit még magamnak szereztem be, az a Marco Polo Róma útikönyve. Ha minden jól alakul, ősszel vagy jövő tavasszal eljutok az Örök Városba, és mivel Londonban jó szolgálatot tett a Marco Polo útikönyve, úgy gondoltam, ezt is megveszem. Ráadásul egy számomra kedves személy szülinapomra meglepett még egy Róma útikönyvvel, amiben annyira fantasztikus képek vannak, hogy az utazás után emléknek is tökéletes lesz. Emellett Szilmariel barátnőmtől megkaptam az Árnyékszövetséget, így már teljes a Vének Háborúja sorozatom.

Ami az olvasást illeti, a júniusban elkezdett Variációk egy párra júliusban lett befejezve, majd még London előtt elkezdtem Ben Aaronovitch-tól a Soho felett a holdat, amit London után fejeztem be, és egészen más élmény volt úgy olvasni, hogy már ismertem a helyszíneket. Belekezdtem még Csernus Imrétől A kiútba, valamint tegnap Baráth Katalintól az Arkangyal éjjelbe.

A Tisza-tó este
Na de mit is csináltam júliusban olvasás helyett? Rengeteg mindent. :) Rögtön egy utazással kezdődött a hónap, az első hétvégét a Tisza-tónál töltöttem Poroszlón. Sose voltam még ezen a környéken, de elsőre elvarázsolt, főleg a péntek esti hajókázás a naplementében, az egyszerűen feledhetetlen, képeslapra illő tájakkal tarkított élmény volt. De jó volt az Ökocentrumot is felfedezni, meggysör mellett foci eb-t nézni és fürdeni is.
Voltam egy nagyon klassz koncerten is, a Paddy an The Rats lépett fel a Budapest Parkban. Én most hallottam őket először élőben, de remélem, nem utoljára. Július második hétvégéjén pedig Sztimi barátnőm vendégeskedett nálam Debrecenből, így most egy kicsit én is turistát játszottam Érden, és több olyan helyen is jártam, ahol még előtte soha. A minaret, a Duna-part, a Földrajzi Múzeum és a Poirot Belga Étterem is kimaradt eddig, de most sikerült bepótolni.


Alattam a Temze látható
Majd pedig ezután elérkezett a hónap csúcspontja: London! Tervezek egy külön posztot írni az utazásról, de azért pár dolgot itt is leírok. Most életemben először hagytam el a kontinenst és utaztam szigetországba. Tudtam, hogy London igazi nagyváros, de ezt csak akkor fogja fel az ember, amikor a saját szemével látja. Ráadásul sohasem alszik, örökké járnak az utcán a piros autóbuszok és a fekete taxik, és a belvárosban vasárnap este is teljes a nyüzsgés. Nehéz leírni, mit éreztem, mikor először megláttam a Tower Bridge-t vagy a Big Bent, hogy milyen furcsa, hogy egyik nap reggel a Regent's Parkban reggeliztem, majd a British Museum előtt ebédeltem, hogy aztán a Temze partján a Big Bent nézve vacsorázzak. Hogy mennyire megszerettem ezt a várost, és hogy már most tudom, hogy vissza kell még térnem, mert közel sem láttam mindent. Ráadásul a magyar vendéglátóim nagyon rendesek voltak, ők még pluszban színesítették az utazást.

Tihanyból a kilátás
Furcsa volt ezek után visszatérni Magyarországra, de szerencsére egy Star Trek mozizás és egy hosszú hétvége a Balatonon segített átvészelni a visszatérést. Ráadásul sok év után újra voltam Tihanyban, ami nagy élmény volt, szinte semmire nem emlékeztem már a környékből, de nagyon szépen kiépített, érdemes mindenképp tenni ott egy sétát. Ráadásul valahogy a Balaton vize mintha most lenne a legszebb, az az igazi már-már karibi zöld, aminek én nem tudok betelni a látványával.

A hónap végét pedig a szülinapom tette színesebbé, két baráti társasággal is ünnepeltem, ami ugyebár két tortát jelent. :) Persze még közel sincs vége az ünneplésnek, mivel sokkal csak augusztusban találkozom, ezért általában legalább egy hónapig tart a szülinapozás, amit persze én nem bánok.

Szerintem a beszámolómból is kiderül, hogy mennyire izgalmas és színes hónap áll mögöttem. Ráadásul szeptemberre befizettem egy körutazást Horvátországba, így a nyár még közel sem ért véget. De előtte még itt az augusztus, ahol mindenféle belföldi kalandozások várnak rám, egy napot Győrben, egy hétvégét pedig Szombathelyen fogok eltölteni. Megyek még életemben először a Szigetre is, és szerintem a szokásos baráti találkozók és mozik is meglesznek. Igyekszem a legtöbbet kihozni a nyárból, amennyire csak lehet, bár most így belegondolva, azért az őszöm sem ígérkezik unalmasnak. :)

Londonban még Benedicttel is össze lehet futni, ha csak bábuként is :)



2016. július 12., kedd

Lauren Beukes: Torzók

Lauren Beukes első két magyar nyelven megjelent regénye még az Ad Astránál látott napvilágot, majd ezek után a Tündöklő lányokat és a Torzókat a Gabonál találjuk meg. A két-két regénynek egyébként a műfaja is pont így határolható el: míg a Zoo City és a Moxyland sci-finek aposztrofálható, addig az utóbbi kettő kőkemény thriller. Részemről örömmel olvasom Beukes regényeit, bármilyen műfajban is alkosson.

A Torzóknak már az alaptörténete is hátborzongató. Detroit egyik elhagyatott részén találnak egy kisfiút, akit bizarr módon preparáltak össze egy szarvassal. Ezek után újabb furcsa halálesetek történnek, és kétségbeesett hajsza indul a gyilkos után.
Az események több szálon zajlanak. Egyrészt ott van a nyomozást vezető Gabriella Versado, aki egyedül neveli a lányát és akiből már rég kiveszett a hit, hogy a bűneseteket meg lehetne oldani. A lánya, Layla tizenévesként keresi a helyét a mai furcsa és kissé eltorzult társadalomba, és rajta keresztül tekinthetünk bele az internet sötét oldalába. Jonno, az újságíró keresi a nagy sztorit, amivel végre kitörhetne, a hajléktalan TK pedig napról-napról él hajléktalanként, és végrehajtás alatt lévő házakat pakol ki. Ezt a négy embert kötik össze a furcsa gyilkosságok, mindegyikükön keresztül más oldalát ismerhetjük meg az eseményeknek.

Itt ne keressetek napfényt, csicsergő madarakat és reményt, mert ezekből vajmi kevés van. Beukes
Detroit legsötétebb oldalát mutatja meg nekünk, amelyben mindennapos a gyilkosság, a zaklatás, a pedofília... Ami nekem különösen tetszett, az az, hogy az írónő szerves részéve tette regényének a mai technikát és az internet világát. Teljesen természetes, hogy az események megjelennek az internetes fórumokon, hogy az emberek webkamerával ismerkednek, vagy hogy a Youtube-ra is kerülnek fel videók a gyilkossággal kapcsolatban. Ebben a világban már igazán nehéz titokban tartani bármit is, viszont annál könnyebb bűnt elkövetni.

A Torzók nem egy egyszerű regény, nagyon olvasmányos, de ráül az ember lelkére, és csak nehezen szabadul az ember a hatása alól. Nem csak a gyilkosságok, hanem az összes többi történés is nagyon mélyre ránt a sötétbe, amit az ember nem biztos, hogy tudni akar, de mégis muszáj szembenéznie vele. Érdekes módon itt is megjelenik a természetfeletti, először csak finoman, aztán a regény végére Beukes elég markánsan belevonja a történetbe. Bár miután az ember leteszi a könyvet, lehet még gondolkodni rajta, hogy mi is történt itt? Csak a képzeletük játszott a szereplőkkel vagy a valóságot látták? Néha az ember már-már hajlamos úgy gondolni a történetre, mintha tényleg megtörtént volna, annyira élethű az egész.

Ha visszagondolok a regényre, még mindig fel tudom idézni a hangulatát. A borító is nagyon passzol ehhez, minden rajta van, ami a történetet jellemzi. Szerintem a Torzókkal annak is érdemes megismerkednie, aki esetleg a Tündöklő lányokat nem szerette, aki viszont igen, annak meg egyenesen kötelező a kezébe vennie.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Gabo Kiadónak!

2016. július 3., vasárnap

A júniusi tucat

Tudtam, hogy az előző havi egy beszerzést ebben a hónapban nem fogom tudni tartani, hiszen mégis csak Könyvhét volt! Így is csoda, hogy csak ott garázdálkodtam és tudtam ellenállni a mindenféle egyéb akcióknak.




Legelőször az Agave Könyvektől jött három recenziós példány, amiből ráadásul kettőt már el is olvastam. Hamarosan érkezik poszt Az ötödik évszakról, ami az év egyik legkülönlegesebb fantasy-je, a Vörösingesek egy kellemes kikapcsolódás Scalzitól, de bevallom, bennem nem hagyott mélyebb nyomokat. A harmadik pedig a Gaiman nevével fémjelzett Köztesvilág, ami még olvasásra vár. Ezen kívül az Agavétól még előrendeltem Baráth Kati könyvét, az Arkangyal éjjelt, amit remélem még júliusban sikerült sorra keríteni. Még egy recenziós könyv került hozzám, mégpedig Paolo Bacigalupitól A vízvadász. A felhúzhatós lányt nagyon szerettem, így igazán kíváncsi vagyok, mit alkotott ezúttal a szerző.

Ezek után pedig jöhetett a könyvheti tombolás! Bár a szokásosnál kevesebb időt töltöttem kint, így is elég sok könyvet sikerült beszerezni. Voltak előre betervezett könyvek, mint a Vészmadarak, aminek első olvasásra megfogott a fülszövege, vagy On Sai kisregénye, a Szürke szobák, amely a Szivárgó Sötétség világában játszódó kisregény. Ezen kívül két könyvre fentem még nagyon a fogam, a Variációk egy párra épp olvasás alatt áll, a Mielőtt megismerteleket meg már el is olvastam, és az év egyik kedvencévé vált. 
És persze mindig, mindig vannak olyan beszerzések, amelyek csak úgy szembejönnek és nem lehet otthagyni őket. Nálam most ilyen volt Chuck Palahniuktól a Harcosok klubja, amit mindössze 990 Ft-ért dobáltak az emberek után, valamint akciósak volt a Helikon zsebkönyvek is, és két könyvet innen is volt muszáj venni, így végre van saját példányom A kis hercegből, valamint sorra keríthetem végre Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot.

Egyébként csak nekem van olyan érzésem, hogy a június szinte elrepült? Nagyon izgalmas hónap
volt ez mind könyves, mind egyéb szempontból számomra. Rögtön egy dedikálással kezdődött a hónap, úgyis Chris Hadfield kanadai űrhajós Budapesten járt, és lehetőség adódott találkozni és aláíratni vele az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című könyvét. Hadfield írását én már a megjelenésekor olvastam, és nagyon megfogott, így nem volt kérdés, hogy találkoznom kell vele. Meg hát nem minden nap találkozik az ember lánya egy igazi űrhajóssal, aki járt az űrben!
A dedikáláson természetesen rengetegen voltak, magyarok és külföldiek egyaránt. Tartottam tőle, milyen lesz Hadfield élőben, de nem kellett csalódnom: rettentően közvetlen, kedves és profi ember. Az a pár mondat, amit váltottunk és a közös képek örök emlékek maradnak.

És még csak ezután jött a Könyvhét, ahol én most kicsit kevésbé voltam aktív és kevesebb időt töltöttem, de úgy érzem, az annál tartalmasabb volt. Megint sikerült sok ismerőssel találkozni, annak meg különösen örülök, hogy szombaton Pupillával több órát is együtt töltöttünk. Bár az időjárás szombaton már nem volt kegyes hozzánk, a Szamos Cukrászda teraszán való együtt ázás is emlékezetes marad, valamint az is, hogy szegény Baráth Kati kénytelen volt az Agave standjára bebújva dedikáltatni. Mindenki egyesével ment be, és jót viccelődtünk azon, hogy vajon a vesénket veszik el vagy csak a vérünket csapolják meg. :) Végül egyik sem történt meg, helyette sikerült pár szót és egy gyors dedikálást megejteni.

A váci dóm
A hónap maradék része szinte megint a szokásos Nita-féle pörgésben telt: mozi, koncert, baráti találkák, meccsnézés, névnapozás, ballagás, és elindult az utazások időszaka is. Múlt hétvégén egy kedves barátnőmnél Vácott jártam, ahova még úgyis elmentem, hogy picit még betegeskedtem, de nagyon jól éreztem magam. Igaz, hogy ez már a júliushoz tartozik, de most hétvégén pedig a Tisza-tónál pihentem. Utóbbi miatt csúszott el a havi zárás, se lehetőségem, se időm nem volt írni. Igazából eléggé keveset neteztem a nyaralás alatt, amit egyáltalán nem is bánok. Jól esik néha a világot kikapcsolva csak a pihenésre és azokra koncentrálni, akikkel együtt vagy.

Egyedül egyetlen hét volt, amikor lebetegedtem és kényszerpihenőre szorultam, de azt az időt meg olvasásra használtam ki. Négy könyvet is befejeztem, és végre az olvasó énem is nyugalomra lelt, hogy nem hunyt ki bennem még az olvasás szenvedélye. Bár már előtte sem panaszkodhattam, sikerült befejezni Lauren Beukestől a Torzókat, és elég hamar befaltam Böszörményi Gyulától a Leányrablás Budapestent. Aztán már betegen olvastam el javarészt N. K Jeminsintől Az ötödik évszakot, egy délután alatt befaltam Chuck Wendigtől Vészmadarakat. Egy kicsit több időt kellett szánni Jojo Mojes-tól a Mielőtt megismertelekre, de minden percet megért az a könyv, az év egyik kedvence eddig, és én ennyire nem sírtam még befejezésen, mint itt. Ezek után kezdtem bele a Variációk egy párra című könyvbe, amely kicsit nagyobb falat már, még nem sikerült befejezni, de szerencsére nem hajt a tatár.

Remélem nem bánjátok, hogy ez most a szokásosnál hosszabbra sikeredett poszt lett. Így visszaolvasva elég jó hónap volt ez a június. És még csak most indult a július, amiről egyszerűen tudom, hogy az év legcsodásabb hónapja lesz. Már jól indult a Tisza-tónál eltöltött hétvégével, most is vár rám mozi, koncert, mindenféle találkák, de ami a legjobb, hogy ebben a hónapban végre elutazom öt napra Londonba! Tudom, ezt már sokat emlegettem, de ezzel egyszerűen nem tudok betelni. :) Ráadásul egy hosszú hétvégére még Balatonszemesre is lejutok, emellett pedig szülinapom is lesz, szóval ez az én hónapom lesz és kész. :) 

Nemsokára lesznek saját képeim!

2016. június 8., szerda

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Bár tudom, hogy sokan nem szerették, nekem a tavalyi év egyik maradandó olvasmányélménye volt a Horzsolások, amelynek mai napig fel tudom idézni a hangulatát. Örülök, hogy az Agave Könyvek úgy döntött, folytatja Bennett könyveinek kiadását, így idén megjelenhetett a Lépcsők városa.

A történet szerint Bulikov városa a teljes összeomlás szélén áll, mióta az istenek meghaltak. A város tele van olyan negyedekkel, amelynek egy része eltűnt, a lépcsők nem vezetnek sehova, a lakóknak pedig a Világi Rendeletek tiltják, hogy egyáltalán megismerhessék a történelmüket és elmúlt isteneiket. Amikor Efrem Pangyüit, aki engedélyt kapott, hogy a múltat tanulmányozhassa, meggyilkolják, Shara Thivani érkezik a városba, hogy kiderítse, kinek is állt a professzor az útjában. Nem is sejti, hogy ez a kérdés mennyire háttérbe fog szorulni a többi esemény mögött, amelyek lavinaszerűen indulnak be a professzor halálát követően.

Eleinte nehezen rázódtam bele a Lépcsők városa hangulatába. Mondjuk pont akkor olvastam szegény könyvet, amikor fenekestül felfordultam az életem, valószínűleg ezért is lehetett, hogy nehezen ment az olvasása. Aztán ahogy kicsit csillapodtak a kedélyek és a regény cselekménye is beindult, egyre jobban magával ragadott Bennett írása.
Szerintem nem fogtok meglepődni, ha elárulom, engem a legjobban az istenekről szóló mondák, legendák, versikék fogtak meg. Az író egy nagyon komplex mitológiát dolgozott ki, ráadásul aprólékosan is, olyan részletekbe menően, amit nem is gondolnánk. Érdekes volt megismerni ezt a hat istent, hogy melyikük milyen volt, mit is tett és hogyan is tűntek el.

A főbb karakterek közül nekem egyértelműen Mulaghes és Sigrud lett a kedvencem. Mulaghes igazi
kemény nő, aki nem ismer megalkuvást, nagyon más, mint amit a fantasy-ben megszokhattunk. Sigrud pedig kellően rejtélyes, csak lassan bomlik ki a története és személyisége és szerintem aki elolvassa a könyvet, az nem tudja nem megszeretni ezt a "barbárt". Shara figurája nagyon furcsa, tőlem valahogy távol maradt, de meg tudtam érteni, mi mozgatja őt. Az elkényeztetett Votrov pedig a tipikus gazdag ficsúr mintaképe, akinek viszont a lelkét a szülei kellően megnyomorították, így valójában csak a felszínen boldog, amúgy pedig próbálna harcolni a szerinte igaz ügyért.

Amúgy amit furcsálltam, hogy a nyomozás szála sokszor nagyon elsikkadt, de a végén megértettem, hogy a hangsúly nem is Pangyüi meggyilkolásán van, ennél sokkal grandiózusabb és összetettebb a kép, aminek ő a része lett. Jó volt szép lassacskán összerakni a darabokat, hogy aztán a végén leessen az állunk a nagy csatánál. Bár igyekszik Bennett jó pár klisét elkerülni, azért párat neki is be kell vetnie, mint a furcsa lények, nagy párharcok, a megmentésre váró város és világ, de szerintem ez egyáltalán nem baj, a Lépcsők városába kellettek is ezek az elemek.

Amit viszont sajnálok, hogy valahogy nekem a két rivális ország vagy terület, Szajpúr és a Kontinens valahogy olyan elmosódott maradt, nem igazán értettem, hogy kéne elképzelni őket. Országok ezek, kontinensek? Szajpúr hol helyezkedik el a Kontinenshez képest? Amúgy is, ezt egy földi környezetben kell elképzelni vagy teljesen máshogy? Remélem ha tényleg lesz folytatása a regénynek, válaszokat kapok ezekre a kérdésekre.

Mindenesetre akik szeretik a jó kis fantasy-ket, azoknak bátran ajánlom a Lépcsők városát. Kellően összetett és érdekes regény, még ha nem is hibátlan, de szerintem sokkal befogadhatóbb, mint a horzsolások.

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Agave Könyveknek!

2016. június 5., vasárnap

Könyvheti kívánságlista 2016

El se hiszem, hogy már június van, és jövő héten már a Könyvhéten garázdálkodhatunk újra. Az én radaromra most nyolc könyv került fel, de mint tudjuk, ember tervez, Könyvhét végez, meg persze az akciós dobozok.

Neil Gaiman - Michael Reaves: Köztesvilág

Mert ami Gaiman, az kell és kész. Ráadásul ennek a története is izgalmasan hangzik.

Fülszöveg: Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással. 
Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben. 
Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak


Ez a fantasy izgatja mostanában a legjobban a fantáziámat, pont nekem valónak tűnik, remélem jól jelez a radarom.

Fülszöveg: Így ér véget a világ… utoljára.
Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.
Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

John Scalzi: Vörösingesek

Scalzi tipikusan az az író, akitől tudom, hogy minőségi szórakozást várhatok. Nyárra tökéletes olvasmány lesz.

Fülszöveg: Andrew Dahl zászlóst épp most vezényelték az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Kiemelt állomáshelyén Dahl nemcsak arra büszke, hogy a Xenobiológiai laborban dolgozhat, hanem, hogy részt vehet a felderítéseken is a hajó híres tisztjeivel.
Az élet nem is lehetne szebb… amíg Andrew rá nem jön, hogy 
(1) minden felderítés halálos konfliktus egy idegen erővel, 
(2) a hajó bizonyos tisztjei mindig túlélik ezeket a konfliktusokat, miközben 
(3) egy alacsonyabb rangú katona elkerülhetetlenül meghal.
Ezek után nem meglepő, hogy a ravaszabbak mindenáron igyekeznek kibújni a felderítések alól. Ráadásul Dahl olyan információkba botlik, amelyek hatására a barátaival együtt teljesen átértékeli, hogy mit is jelent a Rettenthetetlen fedélzetén szolgálni. Ahonnan csak egy eszelős, iszonyatosan kockázatos terv révén menekülhetnek meg.

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel


Baráth Kati egy nagyon jó fej, közvetlen író, akitől a Dávid Veron könyvek szerintem krimiszeretőknek kötelező olvasmány. Kíváncsi vagyok, mai környezeteben egy ilyen komoly témában mit is alkotott.

Fülszöveg: Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?
Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban.

Chuck Wending: Vészmadarak

Ez egy igazi tökös regénynek hangzik a fülszöveg alapján, ráadásul a borító rögtön megfogott magának. 

Fülszöveg: Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni.
És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.
Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.
A remekül megírt Miriam Black regények tévésorozat adaptációja már előkészületben van.

Paolo Bacigalupi: A vízvadász


A felhúzhatós lányt nagyon szerettem, A vízvadász pedig témája alapján hasonló olvasmánynak ígérkezik. Remélem Bacigalupi nem okoz csalódást.

Fülszöveg: Amerika délnyugati részén a közeljövőben elviselhetetlen aszály tombol: Nevada, Arizona és Kalifornia állam napról napra harcol a Colorado-folyó apadó vízkészletéért. Ebbe a forró helyzetbe lép be a nyomozóként, bérgyilkosként és kémként dolgozó Angel Velasquez: a vízvadászt azért küldi Phoenixbe a főnöke, hogy biztosítsa luxusépületei virágzását a sivatagban, még ha ennek az is az ára, hogy ellenfelei a porba kerülnek. Miközben a férfi megpróbálja kideríteni, mi igaz az új vízforrásra vonatkozó pletykákból, két nővel is összehozza a sors. Megismeri Lucy Monroe-t, a kőkemény újságírónőt, aki sokkal többet tud a helyi titkokról, mint amennyit elárul, és Maria Villarosát, a fiatal bevándorló lányt, aki északra szeretne menekülni, ahol a víz még mindig az égből hullik.
Ahogy körülöttük egyre csak gyűlnek a holttestek, rájönnek, hogy kénytelenek összedolgozni, mivel egy olyan játszma résztvevői, amely nagyobb és mocskosabb, mint valaha is gondolták volna. Phoenix közeledik az összeomlás felé, az idő fogy, és mindenki bármire képes, hogy vízhez jusson, amely ebben a világban az aranynál is többet ér.

Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Bár még a második részt nem olvastam, Aaronovitch könyvét nem hagyhattam ki ebből a felsorolásból, hiszen London!

Fülszöveg: A londoni rendőrök holttestre bukkannak a Baker Street-i metróállomás távoli végénél: az áldozat egy amerikai cserediák, James Gallagher, akinek politikailag befolyásos családja érthető módon mielőbb a végére akar járni a hátborzongató gyilkosságnak. A probléma csak az, hogy senki sem tudja, ehhez milyen mélyre kell ásniuk – senki, kivéve a közrendőr és mágustanonc Peter Grantet. Nightingale főfelügyelő, Anglia utolsó bejegyzett varázslójának támogatásával Peter neki is áll feltérképezni a legnagyobb, legrégibb, és újabban legveszedelmesebb metróhálózat bugyrait. Ráadásul segítséget is kapnak az FBI-tól Kimberley Reynolds különleges ügynök személyében, aki azonban nem repesne az örömtől, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt.

Laura Barnett: Variációk egy párra

Nagyon szeretem a "Mi lett volna, ha?" gondolatkísérleteket, ezért is keltette fel érdeklődésemet a könyv. Bár megvan bennem a félelem, hogy túl limonádé lesz, de lehet adok neki egy esélyt.

Fülszöveg: „Tizenkilenc éves koromban sétáltál be az életembe. Te voltál az egyetlen férfi, akit valaha szerettem – reményem sincs, hogy egyszer mást szeressek. Elvettél mindent, amit együtt csináltunk, mindent, amit egymásnak jelentettünk, és porig égetted, megsemmisítetted: nem maradt belőle más, csak hamufelhő.”
Laura Barnett 1982-ben született. Író, újságíró, színikritikus. A The Guardian és a Daily Telegraph egykori belső munkatársa, jelenleg szabadúszó újságíróként dolgozik. A Variációk egy párra az első regénye.
Eva és Jim 19 évesek, a cambridge-i egyetemre járnak, amikor 1958-ban útjaik keresztezik egymást. Jim sétál. Eva biciklizik. És kis híján összeütköznek. Ami ezután történik, meghatározza a jövőjüket. Életútjuk három különböző variációját kísérhetjük végig egészen napjainkig, együtt és külön, ahogyan szerelmük története más-más fordulatot vesz. A Variációk egy párra nagyszerű regény arról, hogy döntéseink függvényében hányféle irányt vehet az életünk.


Meséljetek, ti kijöttök a Könyvhétre? Miket terveztek beszerezni?

2016. május 31., kedd

A májusi beszerzés

Talán a címből már kitaláltátok, hogy ez is egy mérsékelt hónap volt: egy, azaz egy darab könyv vándorolt csak hozzám. Ráadásul az is régóta kívánságlistás volt.



A párizsi feleséget nagyon szerettem, így nem volt kérdés, hogy a Napkeringőnek is a polcomon a helye. Amint eljött az Alexandra Kiadó maratonja, Amadea barátnémmal karöltve meg is rendeltük, és végül mindkettőnknek ez az egy beszerzése lett ebben a hónapban.

Sajnos olvasás terén sem tudok túl sok mindenről beszámolni. Mint arról mindjárt mesélek majd, ez a hónap nem a könyvekről szólt. Három könyvet sikerült elolvasnom és egy negyedikbe belekezdeni, mondjuk ezekről legalább azt gondolom, hogy megérte őket kézbe venni. Robert Jackson Benettől a Lépcsők városáról még a héten tervezek blogbejegyzést írni, akik nem szerették a Horzsolást, azoknak is érdemes ennek a regénynek esélyt adni, mert egészen más. Aziz Ansari Modern románcáról az Ekultúrán fog cikkem megjelenni, most csak annyit írnék, hogy meglepően jó volt ez a könyv, vicces és informatív egyszerre. A harmadik pedig Markus Zusaktól Az üzenet, amelyet kettő nap alatt befaltam, és felsorakozott az év kedvenceinek sorába. Róla is muszáj leszek írni. Emellett Lauren Beukestól kezdtem el olvasni a Torzókat, erről még nem nyilatkoznék, de az első oldalak alapján jóban leszünk.

És akkor térjünk rá arra, milyen is volt ez a május. Egyszerre szép és nehéz, fájdalmas, mindent felforgató és mindent újrarendező. Mint azt írtam, áprilisban beköltöztem Budapestre és nagyon szerettem bent lenni Pesten. Igen, ez már csak múlt idő, ugyanis véget ért a párkapcsolatom és pár nap alatt visszaköltöztem Érdre. Erről itt a blogon nem szeretnék részletesen írni, legyen elég annyi, hogy egy fájdalmas szakításon vagyok túl, de valahol meg is könnyebbültem, hogy vége lett. Viszont az egész költözés meg a többi, ami vele járt, nagyon felzaklatott lelkileg, és az olvasás talán érthető módon háttérbe szorult. Leginkább zenét hallgattam, az sokszor segített megőrizni az ép eszemet.

Amúgy a május ezen kívül nem volt rossz hónap, voltam két koncerten, bulizni, moziban, sokat beszélgettem barátokkal, akik ismét bebizonyították, hogy ők a legszuperebbek a világon. Ezen kívül eljutottam egy klassz fesztiválra Tatára is, életemben először kipróbáltam a falmászást, jártam színházban, voltam kirándulni... Szerencsére rengeteg program adódott, hogy lefoglaljam magamat. Ezek nélkül biztosan sokkal nehezebben lennék túl ezen az egészen, ami történt.

Még egy könyves szökőkúttal szemben is olvasgattam
És hogy mit hoz a június? Az már biztos, hogy Könyvhetet! :) Emellett van már egy koncertjegyem, megyek ballagásra, érkezik a névnapom, jön Magyarországra Chris Hadfield, és persze jöhetnek a szokásos baráti találkozók. Remélhetőleg sokszor leszek a szabadban is, imádom, hogy most már este is lehet a teraszos helyeken üldögélni! Ráadásul most már csak másfél hónap, és jön a londoni utazásom, amit még mindig alig akarok elhinni, hogy ott leszek az egyik álomvárosomban. Gondolkodom rajta, hogy júliusban tartok egy tematikus London-hónapot, vagyis csak olyan könyveket olvasok, amik ebben a városban játszódnak.

Szóval remélhetőleg a jó idő és a jó olvasmányok, jó programok segítenek majd, hogy újra teljesen őszinte lehessen a mosolyom. És ki tudja, milyen kalandok várnak még rám. :)

Próbálom mostantól ehhez tartani magam, még ha nem is egyszerű.





Pages - Menu