Pages

Margaret Atwood: Guvat és Gazella és Az özönvíz éve

2015. március 30., hétfő

Margaret Atwooddal való első találkozásom kimondottan jól sikerült: A szolgálólány meséje számomra egy remek disztópia volt, pont olyan, amilyet szeretek. Nem csoda hát, hogy ezután kíváncsi lettem az írónő többi művére is.

A Guvat és Gazella és Az özönvíz éve a VadÁdám (angolul MaddAddam) trilógia első két kötete, amelyeket kis különbséggel olvastam el, ezért úgy gondoltam, egy bejegyzésben fogok írni mindkettőről. Az első kötetet ráadásul várólista-csökkentés keretében olvastam, míg a második kötetet az Európa Kiadótól kaptam recenziós példányként.

Előre lelövöm a poént: míg a Guvat és Gazella simán öt csillagos olvasmány lett nálam, Az özönvíz évével kapcsolatban már vannak fenntartásaim. Ez utóbbi azért nem von le a sorozat értékéből és abból, hogy Atwood egy remek író. Neki tényleg élő, lélegző karakterei vannak, nem csak papírmasé figurák. Érződik az írásain, hogy tűélesen látja mai világunk minden szépségét és csúfságát, és főleg utóbbira úgy mutat rá, hogy nem tudod elfordítani a tekinteted. Olyan világot tár elénk, amelytől egyszerre viszolygunk és gondolkodunk el, hogy vajon jobb lenne-e így a Földnek?

A Guvat és Gazella főszereplője Hóember, aki egyszer még Jimmy volt, az ő életét kísérhetjük figyelemmel a megváltozott és a régi világban. Érdekes, hogy azt hinnéd, hogy Jimmy élete mennyivel jobb volt régebben, hiszen nem kellett a túlélésért küzdenie, míg Hóember minden nap megküzd a napi betevőért és a józan eszéért. De ahogy megismerjük Jimmy-t és az akkori világot, már nehéz eldönteni, melyik a rosszabb....

Atwood egy olyan világot mutat be számunkra, ahol az erőszak és a mesterséges ételek, testek, életek teljesen természetessé válnak. Ahol a gazdagok a szegényektől teljesen elzárva, Kampuszonok élnek, míg a plebsztelepeken a SzeKúr figyelő szeme mellett is folyamatos az erőszak és a kizsákmányolás. És akkor még nem is beszéltünk a génmanipulációról, melynek a határa itt már csak a csillagos ég.

A legfélelmetesebb az a Guvat és Gazellában, hogy egy nagyon is reális, elképzelhető jövőképet tár elénk. Mintha csak az írónő azt mondaná, tessék, nézd csak meg, mi lesz a világból, ha így folytatod! A címben szereplő Guvatról és Gazelláról pedig szép lassan derül csak ki, kik is ők és milyen szerepet is játszanak a történetben és Jimmy életében. Ha rájuk gondolok, még mindig kiráz a hideg, a guvatkákról nem is beszélve... De nem akarok túl sokat feltárni a történetből.

Az özönvíz évére én azt hittem, közvetlen folytatása lesz az első résznek, de mint kiderült, az első
részt mutatja meg más szempontból. Itt két mesélőnk is van, Toby és Ren, akiknek a sorsa az Isten Kertészei nevű szektának/vallási csoportnak/gyülekezetnek (ki maga válassza ki, amelyik neki szimpatikusabb) köszönhetően fonódik össze. Mindketten más életutat járnak be, más személyiségek, mégis az Isten Kertészei mély nyomokat hagy bennünk, ha akarják, ha nem.

A második kötet egyik központi kérdése természetesen a vallás maga. Megismerhetjük, miként működik ez a vallási csoport, miben hisznek, és hogyan próbálnak kiállni a hitük mellett a folyamatosan romló körülmények között is. Atwood a mélyére ás ennek a csoportnak is: megmutatja, ki az, aki igazán hisz, ki az, aki csak úgy tesz, bemutatja az ellentéteket és azt is, hogy milyen szükséges hazugságok jönnek létre annak érdekében, hogy Isten Kertészei meg tudják tartani a hitüket.

Bár ez a kötet is tele van remek ötletekkel, értékes gondolatokkal (régóta nem idéztem már könyvből a Molyon annyit, mint Az özönvíz évéből), mégis úgy érzem, sokkal jobb is lehetett volna ez a folytatás. Egyrészt a két mesélőnk nem a legizgalmasabb karakter, náluk sokkal érdekesebb figurák is megfordultak a könyv lapjain, például a vezető Ádám Egy vagy Ren nevelőapja, Zeb, akinek kissé más nézetei vannak a vallásról és az életről, mint Ádám Egynek. Szerencsére utóbbi a harmadik kötetben szempontszereplővé válik. Másrészt túlírtnak érzem ezt a második részt, 100 oldalt én simán ki tudtam volna belőle nyesni. Ráadásul az első rész után azt várná az ember, hogy itt majd többet tudunk meg az első rész eseményeink hátteréről, a guvatkákról, az egész Száraz Özönvízről, de ez sajnos nem így történik. Csak töredékeket kapunk ismét, ami csak újabb kérdéseket vet fel, válaszokat nem ad.

Így néz ki egy guvat (Koncz Tibor fényképe)
Ennek ellenére is azt mondom, hogy Az özönvíz évét is mindenképp érdemes elolvasni, főleg mivel a végén már kezdenek összeérni az első és a második rész szálai, és bár lesz egy kis osztálytalálkozó jellege a dolognak (hogy Patrícia barátnőmet idézzem), de még így is az utolsó oldalak hoznak végre valami kis izgalmat a dolgokba.

Nagyon-nagyon reménykedem benne, hogy a harmadik résztől megkapjuk azt, amit a második rész nem tudott maradéktalanul teljesíteni. Mindemellett arra biztatok mindenkit, hogy olvassa el a VadÁdám-trilógia első két részét, mert sok értékes gondolatot és egy olyan jövőképet tár elénk, amelyet jó lenne elkerülni. De ez csak akkor sikerülhet, ha minél többen rádöbbenünk arra, milyen világban is élünk most. Atwood megpróbál erre rávezetni minket, fogjuk meg hát a kezét, és kövessük őt az úton!

Az özönvíz évét recenziós példányként kaptam, melyért köszönet illeti az Európa Könyvkiadót!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Pages - Menu

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS