Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Gail Honeyman könyve először csak a címével és a borítójával keltette fel a figyelmem (ananász! flamingó!), utána viszont a fülszövegét elolvasva úgy gondoltam, hogy talán ez a könyv nekem való. Hál istennek nem tévedett a radarom, nagyon is jóban lettünk Eleanorral.

Eleanor Oliphant éli teljesen magányos és átlagos életét, ami hétközben a munkájából, hétvégén pedig az alkoholból és a felejtésből áll. Aztán egyszer csak találkozik élete szerelmével, ráadásul egy kollégájával is egyre többet beszélgetnek, ami fenekestül felforgatja a napjait. De vajon van-e kiút a feneketlen magányból és hogyan lehet leküzdeni a múlt árnyait?

Ami nekem leginkább tetszett ebben a regényben, hogy kegyetlenül őszinte. Nem próbálja meg elbagatellizálni a főszereplőnk problémáit, nem tud tőlük varázsütésre megszabadulni, és nem is alakul minden úgy, mint a tündérmesékben. Elenaort megismerni nem egy könnyű menet, valamilyen szinten szerintem mindenki magára ismerhet benne, hogyha nincs is ennyi és ilyen súlyosságú problémája.

Kinek nem ismerős egyébként az, hogy beleéli magát egy álomképbe, teljesen belelovalja magát, már látja is magát egy teljesen másik emberként, egy teljesen másik életben? Kinek nem jutott még eszébe, mennyire jó lenne valaki más bőrébe bújni, levetkőzni a szürkeséget és színek garmadáját vinni az életedbe? Eleanor is erre vágyik, el is indul egy úton, de valójában nem tudja igazán, mire is lenne szüksége. Sok idő és segítség kell ilyenkor, hogy kitisztuljunk, mire is vágyunk valójában, és mi az, ami egyfajta társadalmi nyomásként nehezedik ránk.

De azért ne higgyétek, hogy ez a regény teljesen depresszív, van rengeteg vicces pillanata, és a

főszereplőnk kellően furabogár ahhoz, hogy garantálva legyen, hogy nem egyszer mosolyodsz el a történeten. Valahogy számomra az igazán jó történetek ilyenek: egyszerre nevetsz rajta és szorul össze a gyomrod.

Egyébként sokkal több Eleanor Oliphant él köztünk, mint gondolnánk. Nem mindenki viseli kívül is a sebeit, valaki láthatatlanul hordozza belül, bástyát épít maga köré, és inkább nem néz szembe a múltjával és önmagával. Valakinek ereje nincs hozzá, valakinek egyszerűen könnyebb így elviselni az életet. Én szeretném, ha a világ összes Eleanorja megkapná azt a segítséget és szeretet, ami igazán járna neki. A szüleitől, az embertársaitól, a barátaitól és a társától is.