Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Amikor először olvastam Glen Duncan könyvéről, rögtön felkeltette az érdeklődésem, ugyanis egy igazi tökös fantasynek tűnt első hallásra. Ráadásul érdekes volt az ötlet, hogy vajon mihez kezd a világ utolsó vérfarkasa, ha összes társát levadászták már?

Először úgy tűnt, az elvárásaimat teljesíteni fogja a könyv. Jack Marlowe életunt vérfarkasként egy igazán érdekes karakternek tűnt, aki tudja, hol vannak a tökei, és levadászása is izgalmas szálnak látszott. Duncan fanyar humora és a tipikus sablonok kiparodizálása pedig még ígéretesebbé tette a regényt.

Mindez kábé a regény feléig tartott, amikor is bekövetkezett a mélyrepülés. Egyrészt Duncan elkezdte magát komolyan venni, és a paródiát felváltották azok a sablonok, melyeket előtte ő maga röhögött ki. Ezzel már hiteltelenné vált számomra a könyv. Aztán ott van az, hogy az író nem tudta eldönteni, hogy ponyvát vagy szépirodalmat vagy mi a nyavalyát akar írni. Cikornyás mondatok után hirtelen bevág egy pina vagy egy fasz szót, és akkor máris hátast kéne dobnia az olvasónak, hogy ez milyen menő. Hát nem az. Ami más szerzőknek sikerül, az Duncannek nem igazán: sehogy se tudja a két stílust egymáshoz igazítani, és a szöveg nagyon izzadtságszagúvá válik.

Főhősünknek nagyon nem tesz jót az, hogy szerelmes lesz. Romanákat és Júliákat megszégyenítő nyálat képes produkálni innentől Jack pajtás, és hiába vártam, hogy na, hol lesz itten a csavar, vagy valami humoros gikszer, ami direkt belerondít a hangulatba, nem volt ilyen. A vége felé pedig már szinte ordítani tudtam volna, mikor az egyik klisé követte a másikat, a legvégén már úgy voltam, ha egy bizonyos klisét bevet, én kivágom a könyvet az ablakon. Végül nem vágtam kik, mert rájöttem, attól még a történet sajnos nem változik meg...

Ami még nagyon dühítő volt, hogy behozott végre egy értelmes szálat, Quinn könyvét, amit több évtizeden át keresett Jack, erre fogta magát, és az író nemes egyszerűséggel elejtette ezt, és nem hozta vissza többet. Pedig végre valami igazán érdekes is lett volna a könyvben, lehetett volna még tovább nyomozni a Quinn könyve mellett talált kő ügyében, de nem, nehogy már ha valami izgalmas, azt kifejtsük jobban, minek azt! És az sem vigasztal, hogy a folytatásban erre fény derülhet még, de akkor meg már szinte nincs is semmi értelme...

Glen Duncan könyve egy óriási nagy kihagyott ziccer. Mint amikor a tizenegyest 2 méterrel a kapu fölé lövi a csatár, és mindenki csak fogja a fejét, hogy ezt hogy véthette el? A folytatását mindenesetre megjelentette Tallula Rising címmel, de én ezek után kétlem, hogy vevő vennék rá. Sajnos ez a könyv az év eddig második legnagyobb csalódása a Törékeny örökkévalóság után.

A könyvet azért köszönöm az Agave Kiadónak!