Vendégposzt - Adam Christopher: Dishonored - A képmások ura

A blog történetében először kerül sor arra, hogy valaki más bejegyzése jelenjen meg az oldalon. Timberwolfes a Dishonored című könyvről írt nektek nagy lelkesedéssel, fogadjátok szeretettel a sorait!

Figyelem Dunwall polgárai!

2016-ban az Agave Könyvek elhozta nekünk az utóbbi évek egyik leghangulatosabb játékát könyv formátumban. A Dishonored is azon regények közé tartozik, amelyek egy játékon alapulnak, mint az Assassin's Creed vagy a Gears of War. Sőt, az előbbiből már film is készült, amit tavaly mutattak be itthon is. Reméljük a Dishonored is egyszer eljut arra a szintre, hogy moziban is élvezhessük.

Adam Christopher egy nem igazán ismert író, utána olvasva láthatjuk korábban már jelent meg pár saját története, főleg novellák, és egy jelenleg is futó képregénynek is írója. 1978-ban született Új-Zélandon, jelenleg Angliában él. A tervezet szerint a Dishonored részeit átkötő regénye trilógia lesz és 2017-ben folytatása (még eddig cím nélküli) várható. 

Merész és kockázatos vállalkozás volt a játék sikerei után belefogni a könyvbe, mert ha rosszul sikerül, akkor a bukás előirányozza, hogy csak virtuális formátumban fogunk újabb történeteket kapni ebből a világból, de ha a regénysikeres, akkor nagyobb lesz az esély arra, hogy egy egész franchise-t felépítsenek a játékból.

A Dishonored-t a hangulata teszi igazán egyedivé, egy igazi steampunk környezet mágiával fűszerezve. A játékban az a célunk, hogy egy Corvo nevű kém/bérgyilkos bőrébe bújva visszaállítsuk a rendet Dunwallba. Dunwall… Mindenki képzeljen el egy fiktív iparosodott várost, gőz száll mindenfelé és a gyárak szokásos munka zaja zakatol folyamatosan. A megszokott hangokat olykor bálnák sivítása és fegyverek hangja töri meg. A város tele van szűk sikátorokkal, ahol részegek és patkányok garázdálkodnak. A közegészségügy a minimumon. A kritikus városrészeket katonák zárják el és vannak olyan területek, amiket az enyészetnek, a bandáknak vagy épp a boszorkányoknak átengedtek.

Számomra a regény néhol a Széthullott Birodalom trilógia hangulatára emlékeztetett. A történet jó pár évvel az első játék után kezdődik és jó pár évvel az második rész előtt játszódik (sajnos nem volt még szerencsém ez utóbbival játszani). Ha a játékokat tekintjük uralkodóknak, akkor elmondhatjuk, hogy a könyv testesíti meg az interregnumot, egyfajta átvezetést adva a két rész között.

Érdekes választás volt ez, én bevallom inkább számítottam egy előzmény regényre, ahol megismerjük a serkonos-i kisfiú történetét, és elmesélik nekünk, hogy született az a férfi, akit mi csak Corvo Attano-ként ismerünk. Nehéz a játék nélkül a könyvet egészében átlátni és ezzel az író maximális (vissza)élt. Ahogy olvassuk a történetet, úgy csalogatja egyre közelebb magát a szívünkhöz a már megismert régi helységnevekkel, tárgyakkal, szereplőkkel teletűzdelt írás. Persze lehetetlen lett volna ezek nélkül a könyvet megalkotni, de a hangulatkeltést ezzel próbálta szerintem az író a legkönnyebben áthidalni. Hiszen a nosztalgia az egyik legjobb és leghatásosabb fegyver, a figyelemfelkeltésére és a történethez láncoláshoz. 

Sajnos a történet sablonokra épít, kiszámítható fordulatok következnek a felvezetés után. Az író a könyv fordulópontját szinte egy az egyben átvette a játékból. A Boyle estély a játék egyik legjobb és leglátványosabb, legtöbb szereplőt felvonultató része, Christopher ezt a "fejezetet" átemelte a játékból, kicsit megrágta majd megemésztette és az agyában a régi trükköket alkalmazva ismét egy maszkabálba helyezte a karaktereket. Ez nem lenne gond, csak egyszerűen a korábban ellőtt puskapor most csak pukkan egyet a levegőben és nem szól valami nagyot.

A befejezés kissé összecsapott lett, a felvezetés és a korábbi események alapján egy epikus, hatalmas csatára lehetett volna kilátás, ami méltóképpen lezárta volna a könyvet. De itt is inkább a szokásos, már jól bevált sablonokkal operált az író. Nem volt nagy, oldalakon át húzódó összecsapás, nem volt nagy lelepleződés, győzött a jó, veszített a rossz. Tanulságot levontuk és mindenki ment a maga útjára. 

A könyv a felsorolt hibák és gyermekbetegségek ellenére azért összességében megállta a helyét, kíváncsian várom, hogy valóban lesz-e folytatás. A mű tisztességgel feldolgozta a témát, bátran nyúlt vissza (bár néha túlságosan is) a gyökerekhez. A hangulatot visszaidézte és nosztalgikus élményt adott olvasás közben. A könyv egy bizonyos rétegnek szól, általában csak az fogja tudni igazán értékelni, akit már korábban beszippantott a Dishonored világa.  Én mindenképpen vevő leszek a következő részre és bizakodva állok a folytatás elé. Megelőlegezem a bizalmat hogy a kezdeti gyengeségeket és nehézségeket leküzdve a könyv egy, a játék szintjéhez méltó trilógiává fog avanzsálni.

A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!