2018. augusztus 22., szerda

Csalódni emberi dolog

A Témázós csapat bloggerei mostani témájuknak a könyves csalódásaikat választották, és úgy döntöttem, utóvédként én is leírom a véleményemet.

Bárcsak úgy működne az olvasmányaink kiválasztása, hogy a nekünk megfelelő könyvek villognának a könyvesboltok polcain, vagy online azonnal a kosarunkba ugranának. Persze az ember próbál körültekintően választani, megvannak a jól bevált írói, vagy elolvas kéttucat véleményt, esetleg a kedvenc kiadójától vesz könyvet. Ettől még igenis érik az embert csalódások sajnos, amikor közel sem azt kapja, amit várt volna.

Kinőttem belőlük

Vannak regények, amelyek a 15 évesz kamasz Nitát nagyon boldoggá tudták volna még tenni, de a
25, a jó, 30 éves Nitát már kevésbé. És ezek tipikusan mostanában a YA művek. Az egyik, amit idén olvastam, az Catherine Ridertől a Csók New Yorkban, amely egyszerűen túl blőd volt számomra, a másik pedig a sokak által kedvelt Julie Buxbaum Három dolgot mondj című könyve. Sajnos utóbbinál is azt éreztem, hogy én ebből egyszerűen már kiöregedtem, és mivel érzelmileg már nem tud úgy bevonni, ezért sokkal jobban látom a hibáit. Egy kamasz vagy fiatal felnőtt számára tökéletes lehet, bennem már nem tud mélyebb nyomot hagyni.

A nem kedvelt szerzők

Nem akarok utált szerzőket írni, az talán túlzás lenne, de vannak írók, akik egyszerűen nem nekem írnak. Az egyikük és akitől egyszerűen hiába próbáltam több regényt is elolvasni, egyet sem bírtam befejezni, az Orhan Pamuk. Vagy túlírtnak, vagy halálosan unalmasnak találtam, amit kézbevettem tőle. Elhiszem, hogy sokan szeretik, de én nem adok neki több esélyt.
Lehet, hogy a következőért sokan meg fognak kövezni, de én ráuntam Agatha Christie-re is. Egy időben sok krimijét elolvastam, akár egy huzamban többet is, az utóbbi években viszont teljesen elvesztettem iránta az érdeklődésem. Egyszerűen az utoljára olvasott krimiket már inkább csalódottan, mint elégedetten tettem le.

A kedvencek is tudnak csalódást okozni

Természetesen van olyan, hogy egy szerzőnek nagyon szeretjük a műveit, de egyes könyvei mégsem találnak meg. J. K. Rowlingtól a Harry Potter és az elátkozott gyermek óriási csalódás volt, aminek szerintem kár volt megszületnie. Neil Gaimantől egy elég szép gyűjteményem van, de az Amerikai istenek nem tudta belopni magát a szívembe. John Scalzi nem tudom, minek szánta a Vörösingeseket, de nagyon messze elkalandozott attól, amit szeretek az írásaiban. 

A dühítően rossz könyvek

Vannak azok a regények, amelyre ha csak rágondolsz, már felmegy a vérnyomásod. Sajnálod az időt,
amit egyáltalán rááldoztál. Pupillának ebből szoktak születni a nagy kedvenc paprikás posztjai. :) Nálam ilyen volt például Sara Matilandtől a Hogyan legyünk egyedül, ami egy nagy közhelygyűjtemény és egy gondolat nem volt, amit hasznosítani tudtam volna belőle. Bár Komor Zoltán és Tépő Donát nem valószínű, hogy komolyan gondolta volna a Nácik a dínók ellen című irományukat, de vannak dolgok, amelyeknek nem kellene írásban megjelenniük. Sajnos egyes képeket nem fogok tudni kivakarni a fejemből, amelyeket eme csodálatos mű ültetett belém.
Kuczka Péter a magyar SF egyik elismert, legendás alakja, aki sajnos nem volt tévedhetetlen. Hogy minek a hatására döntött úgy, hogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorában meg kell jelennie Fábián László Itt a bobókat is megölik? című agyrohasztásának, az számomra rejtély. Nem hiszem, hogy volt vagy lesz olyan évtized, amikor ez egy jó könyvnek számítana, és nem olyannak, amitől szeretnéd napalmmal kisikálni az agyadat.
Hasonló traumát okozott számomra Merlin Johntól A szexfarm kancái és szukái, amiben megnyugtatna, ha a szerző nem gondolta volna komolyan a művét, de sajnos nem így van. Szerintem a kamaszkorában látott pornófilmek hathattak rá, bár ettől még nem értem, miért is kellett papírra vetnie ezt az egyszerre beteg és nevetséges művet, amelyben felnőtt férfiak zöld taftszoknyában menekülnek. Messze kerüljétek el, ha jót akartok magatoknak.

Klasszikusok, amelyek nekem nem klasszak

Legyen az utolsó kategória azon szépirodalmi műveké, amelyekkel nem sikerült zöld ágra vergődnöm. Az első ilyen az iskolai kötelezők sorában az Odüsszeia volt, amelyet a felénél lazán szó szerint elhajítottam és nem vettem többé a kezembe. A következő traumatikus élmény a Candide, avagy az optimizmusról című mű volt, amelynek egyszerűen minden egyes szereplője, minden egyes mozzanata idegesített. Szerintem 20-30 oldalnál többet nem is bírtam belőle elolvasni.
De nem csak kötelezők okoztak csalódást, voltak saját magam választotta klasszikusok, amivel befürödtem. Ilyen volt Marqueztől a Száz év magány, amelyen szégyen, nem szégyen, de egész egyszerűen elaludtam. Mondjuk az a regény szerintem nem egy 18 éves kezébe való, lehet ma már másként értékelném, de akkor képtelen voltam befejezni. Ahogy Umberto Ecotól A rózsa nevét sem, aminél emlékszem, az dühített fel, hogy fél oldalnyi latin szövegek álltak benne mindenféle fordítás és lábjegyzet nélkül. Akkor én azt éreztem, hogy a szerző hülyének nézi azokat, akik nem tudnak latinul, és ez annyira mérhetetlenül kiakasztott, hogy még a cselekmény legelején letettem a könyvet.

Meséljetek, nektek kik okoztak csalódást?

Akik mesélnek csalódásaikról

8 megjegyzés:

  1. jó, hogy csatlakoztál.:)
    ezek a dühítően rossz könyveid... most komolyan, mi vett rá, hogy egyáltalán kézbe vedd őket?:D már a cím alapján messzire kerülendőek.
    az odüsszeia nekem is feladta a leckét. nem lehetne ezt valami izgalmas kalandregényben, prózában kiadni?
    a rózsa nevét én csak tervezem olvasni, elvileg nemrég átszerkesztette Eco pont a rengeteg latin szöveg miatt, nem tudom, azt tervezik-e kiadni, mindenki jobban járna vele. (de lehet, hogy már ki is jött, nem emlékszem.)
    Scalzi rajtam átszalad. két regényét olvastam, de ahogy becsuktam, már nem is emlékeztem rá, és ez azért nem szokott velem előfordulni. egyetlen ilyen író van még, jon sprunk, aki egyszerűen nem tud úgy írni, amivel tartósan nyomot hagyna bennem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. :)
      A dühítően rossz könyveket általában kíváncsiságból vagy közös együttolvasás során vettem kézbe. Sokat nem vártam tőlük, de még azt is alulmúlták. :D
      Vagy lehetne azt, hogy csak egy részét olvastatják el a diákokkal, és azt is valahogy játékosan feldolgozni, mert így szerintem a többségnek merő kínszenvedés.
      Na, egy ilyen A rózsa neve kiadásnak még én is adnék egy esélyt. :)
      Mondjuk én nem tudom, mennyire emlékszem már a regényeire... De A bezárt elméknek annyira jó az alapötlete, az például megragadt bennem. :) Jon Sprunktól egy könyvet olvastam, na ebben egyetértek, meg nem mondanám, miről szólt...

      Törlés
  2. Szerintem A rózsa nevének olvasásakor simán kihagyhatók a latin idézetek. Én egyszerűen átugrottam őket. Ennek ellenére egészen jól szórakoztam, és úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom A Foucault ingával is. Na, ez hiba volt. Kb. az első száz oldaltól kezdve azt éreztem, hogy én itt masszívan hülyének vagyok nézve, a mágikus realizmust meg alapból utálom. Ennek ellenére több, mint a feléig bírtam.
    A másik ilyen agyonhájpolt valami a Seveneves. A könyvre ráfért volna egy teljes átírás...ráadásul itt is játszik az "olvasók hülyének nézése" effektus, ami egy ilyen legleg könyvnél szerintem megbocsáthatatlan.
    John Scalzi Vörösingesek c. könyve azoknak íródott, akik bár szeretik az eredeti Star Trek tévésorozatot, nem érzik szentségtörésnek, ha kiparodizálják. Az első része, a valódi paródia szerintem zseniális, a dolog számomra ott billent el, amikor a szereplők ide keverednek a mi világunkba. Az a része is oké lenne, ha Scalzi jobban és érthetőbben dolgozta volna ki a két világ összekapcsolódásának magyarázatát. Scalzinak amúgy szerintem megártott az a szerződés, aminek aláírásával vállalta, hogy x idő alatt y darab regényt szállít, mert tudna ő jókat, de a határidő miatt folyamatosan darálja a félkész dolgokat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet adok majd A rózsa nevének még egy esélyt, de nincs elől a listán most.
      Ó, a Seveneves nekem megvan, kíváncsi vagyok, mit fogok szólni hozzá.
      Lehetséges, bár én úgy tudom, a Vörösingesek még azelőtt íródott, hogy aláírta volna a szerződést.

      Törlés
  3. Dínók a nácik ellen? :D Jesszusom! :D

    Azért nálad is van közös pont, Gaiman. :) Érdekes, hogy ő ennyi helyen bukkant fel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, már a címe sokat elárul. :)
      Igen, mert Gaiman szerintem novellában és rövid történetekben nagyon erős, de mintha a regényei nem mindig lennének az igaziak.

      Törlés
  4. Tök jó, hogy csatlakoztál! :) Nagyon tetszik a posztcím.
    Valóban nagyon sokat számít az életkorunk is, az érettségünk, mert vannak témák amikből kinőttünk, vagy amire más szemmel nézünk 10-20 évvel idősebben, mint kamaszként. :) A ya tipikusan ilyen műfaj, de nekem az na is hasonlóan idegesítő tud lenni.

    Szerintem senki nem fog kövekkel dobálni, van hogy az ember egyszerűen ráun korábban kedvelt szerzőkre is, és én speciel meg tudlak érteni AC-vel kapcsolatban, mert hasonlóképpen érzek. Pedig én is sok krimijét befaltam, de utolsó találkozásaink inkább keserű szájízt hagytak, és nem is nyúltam azóta feléje. Túlságosan lassan építkezőnek, unalmas felvezetésűnek éreztem a könyveit. Átpártoltam egy időre Maigret-hez. ;) De nem tettem le róla, hogy még olvassak a krimi királynőjétől, rengeteg jó emlékem van vele végülis. :)

    Látom nálad is az Amerikai istenek a Gaiman-mumus. :D Érdekes azonosság - szinte mindenkinél. :)

    Fú, ezek a kis irodalmi zsákutcák, amikbe betévedtél ezekkel a fura könyvekkel, nem semmi. :) Szoktam figyelni a molyon is. :D Mondjuk ezekre tényleg kár időt szánni.

    Az Odüsszeiából nekünk csak szemelvényeket kellett olvasni. :) A Candide-ot én mondjuk pont szerettem, de volt jó pár kötelező, amivel szenvedtem annak idején.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. :)
      Szerintem én az NA-kat pont el is kerültem emiatt, mert sejtettem, hogy nem nagyon tetszenének nekem.

      Akkor nem vagyok ezzel egyedül, jó tudni. :) Maigret-t csak egyszer olvastam, lehet majd próbálkozom még tőle. :) De valahogy magát a krimi műfaját is hanyagolom mostanában.

      Igen, úgy látom, keveseknek szíve csücske az Amerikai istenek.

      Igazából úgy gondolok jópárra vissza, hogy annyira szürreálisak voltak, hogy vicces volt azért olvasni. :)

      Szerintem ritka az, aki minden kötelezőt tudna szeretni.

      Törlés