Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos
A regény főhőse a 15 éves John Wayne Cleaver, aki most kezdte a középiskolát, és szabadidejében az édesanyja halottasházában segít be és sorozatgyilkosok életét és profilját tanulmányozza. Nem éppen átlagos hobbik, de John sem egy átlagos srác. Érzi, hogy valahol mélyen rejtőzik benne valami, valami nagyon gonosz, amelyet ha szabadjára enged, kő kövön nem marad... Ennek pedig nagy lesz a veszélye, amikor nyugis otthonában hirtelen egy sorozatgyilkos tűnik fel.
Dan Wells nagyon sok hibát elkövethetett volna a regény írásakor. Ma nagyon nehéz kliséktől mentes, ifjú főszereplővel rendelkező történetet írni. De félreértés ne essék, itt nem ifjúsági regényről van szó! Wells könyve egyértelműen felnőtteknek íródott, és főleg az elején, amikor a hullák előkészítéséről olvashatunk, rendesen forgott a gyomrom. Itt még erősen kételkedtem benne, hogy meg fogom-e szeretni a Nem vagyok sorozatgyilkost, de a kétségeim szerencsére hamar elmúltak.
John Wayne Cleaver az egyik legizgalmasabb regényalak, akivel mostanában találkoztam. 15 évesen olyan gondolatai vannak, amelyek még egyes felnőtteknek sem jutnak eszébe, és hol szeretni való az, hogy mennyire kívülálló, hol pedig inkább félelmetes. Érdekes megfigyelni azt, milyen a viszonya a többi emberhez: a társaihoz, a tanáraihoz, és legfőképp az édesanyjához és a pszichológusához. Nem meglepő módon az utóbbinak képes a leginkább megnyílni, a regény számomra legérdekesebb részeihez tartoznak az ő beszélgetéseik.
Kicsit olyan, mintha Wells regényének két rétege lenne: a felszínen ott a nyomozás a gyilkos után, a véresebbnél véresebb halálesetek, a kisváros hangulatának ábrázolása, amint mindenkin eluralkodik a "soha nem tudhatod, mit követett el a szomszédod" érzés. A mélyben viszont ott áll egy srác, aki képtelen részt venni abban, ami körülötte folyik, és az ő érzései, hol átlagos, hol beteges vágyai és a környezetének értetlensége áll itt a középpontban.
Egy barátom mesélte, hogy régebben észrevette magán, hogy mennyire rosszindulatú, így mostanában igyekszik mindenkit megvédeni és a jót látni benne. John Cleaver ezt egy más szinten műveli: ha úgy érzi, meg akarna ütni vagy ölni valakit, elkezd neki és róla kedveseket mondani. Amikor főantihősünk ezt teszi, akkor figyelhető meg leginkább, hogy miként ütközik össze az álarca és a mélyben szunnyadó valódi énje.
Ráadásul az író nagyon gördülékeny stílusban ír, alakjai akár köztünk is járhatnának. Talán az a bejegyzésből is érződik, hogy engem maximálisan megvett magának regényével, amelynek szerencsére van két folytatása is, amelyek megjelenésére remélem, nem kell már sokat várnunk.
Addig is bátran ajánlom a könyv olvasását azoknak, akiket szintén érdekelnek (ha nem is olyan szinten azért, mint Johnt) a sorozatgyilkosok, egy nem átlagos kamasz lelkivilága, mindemellett nem ijednek meg egy adag misztikumtól, és szeretik az izgalomtól tövig rágni a körmüket.
A könyvet köszönöm a Fumax Kiadónak!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése