Könyvgalaxis

Magyarországon főleg az elmúlt egy évben nagyon felpörgött a képregénypiac, sorra jelennek meg az olyan címek magyarul, amiről a legtöbb rajongó nem is mert álmodni, hogy valaha kijönnek. Én magam olyan 2011 környékén kezdtem el komolyabb képregényeket olvasni, de engem is az utóbbi egy-két évben szippantott be jobban ez a közeg. A Marvel filmek közül azt hiszem egy kivételével az összeset láttam, így Stan Lee neve nem volt ismeretlen számomra. Viszont bevallom, azon túl, hogy mindenki a Marvel atyjaként és rengeteg szuperhős megálmodójaként hivatkozik rá, nem igazán tudtam, ki ő pontosan és hogyan is jutott el a csúcsra. Ezért is figyeltem fel rá, mikor megjelent magyarul az életéről szóló képregény. Mert hát mi is mesélhetne jobban Stan Lee életéről? Már a Mausnál is láttam, hogy igaz történetek elmesélése is remekül működhet képregényként, és ez szerencsére a Fantasztikus életemnél is így van. Nekem nagyon bejöttek a rajzok, annyira színes, mint amilyen színes volt Stan L...

Furcsa belegondolni, hogy az őszies májusra már a júniusi nyárból nézek vissza. Nehezen emésztem meg, hogy egy hete még kabátban jártam, most meg már a kardigán sok. De inkább ez, mint fordítva. És amúgy is, beszéljünk inkább a könyvekről! Ebben a hónapban négy szépség került hozzám. Először is S. A. Chakraborty-tól a Bronzvárost kaptam meg, aminek bár még az elején járok, már ki merem jelenteni, hogy egy igazán különleges történettel van dolgunk. Ted Chiangtól a Kilégzés nem is volt kérdés, hogy kell, azok után, hogy mennyire szerettem az Érkezés novelláit. Adrian Tchaivkovsky-tól a Pókfény megvásárlásáról akkor döntöttem, amikor elolvastam a Hadállatot. Végül egy képregény került hozzám, Stan Lee-tól a Fantasztikus életem , aminek szomorú aktualitása van. Olvasás terén bár a május elég hektikus volt, azért ha visszatekintek, azt látom, nagyon jó művek kerültek a kezembe. Befejeztem Zafontól az Angyali játszmát , mondjuk ezzel pont nem voltam annyira megelégedve, nem ...

A tavalyi évről a legnagyobb adósságom, hogy írjak erről a könyvről. Mindig ott volt bennem, hogy na, ma leülök, és megírok róla mindent, aztán mindig csak halasztgattam. Jenny Lawson nem kevesebbet próbál meg, mint a mentális betegéseket a vicces oldalukról bemutatni. Ő maga a depresszión túl rengeteg mindentől szenved, amiből persze az következne, hogy teljesen el kéne zárkóznia a világtól és ki se lépni a négy fal közül. De ő úgy döntött, nem ez lesz az ő útja, inkább megpróbálja a legtöbbet kihozni abból, ami neki jutott. Könyveket ír, igyekszik segíteni a hozzá hasonló helyzetben lévők számára és közben elutazik például Ausztráliába - természetesen koalajelmezben. Amikor először hallottam az ötletről, hogy valaki humorosan ír a depresszióról, felhúztam a szemöldököm. Lehet erről úgy viccesen írni, hogy közben azért ne sértsd meg azokat, akik ezzel szenvednek? Tudja-e az író, hol húzódik a határa a gunyorosnak, nevetségesnek? Szerencsére az én olvasatomban Jenny mindezek...

Avagy a nyári lustaság után újra beindul a magyar könyvkiadás, és nem győzzük majd kapkodni a fejünket az újdonságok láttán. Ebben az évben igyekszem tudatosan beszerezni a könyveimet, tényleg azokat megvenni, amelyek igazán érdekelnek. Ez azt eredményezte, hogy idén szeptemberig 17 könyvvel kevesebbet vettem, mint tavaly ugyanekkor. De ez persze nem akadályoz meg abban, hogy csorgassam a nyálam az új megjelenésekre, még ha nem is biztos, hogy mindegyik a kosaramban landol. Kezdjük azokkal a regényekkel, amiket biztos, hogy a polcomon szeretnék tudni: Donna Tartt: Aranypinty A titkos történet az egyik kedvenc regényem, szóval nem kérdés, hogy ez is kötelező beszerzés számomra. A történetről nem sok minden derül ki, de én bízom benne, hogy Tartt csak jót tud kiadni a kezéből. Fülszöveg: „Olvastad ​​már az Aranypintyet?” – koktélpartik és baráti beszélgetések visszatérő kérdése volt ez a könyv megjelenése idején Amerikában. Tizenkét év hallgatás után jelentkezett ú...