Dan Simmons: Endymion

Eltelt egy újabb év, eljött a szeptember, és végre kezünkbe foghattuk a Hyperion tetralógia harmadik kötetét, az Endymiont. Az első két rész után elég nagyok voltak az elvárásaim, magasra került az a bizonyos léc, és sajnos nem is sikerült maradéktalanul elégedetté tennie a regénynek.

Az Endymion nem közvetlen folytatása a Hyperion bukásának, azt pár száz évvel később követi. Főszereplőink a kacsavadászatokat vezető ifjú, Raul Endymion; a fiatal lány, Aenea, akiből később majd a Tanítómester válik, de itt még csak egy önfejű, különleges gyermek; és A. Bettik, a kék bőrű android. Az ő kalandjaikat, útjukat kísérhetjük figyelemmel a megváltozott világegyetemben, ahol a Pax, az egyház uralkodik, és mindenkit igyekeznek rávenni, hogy vegye fel a keresztséget, így teremtve meg az ember halhatatlanságát.

Az a helyzet, hogy a regény első fele engem rettentőmód untatott. Lehet, hogy ennek az is volt az oka, hogy csak alig pár tíz oldalakat tudtam vele egy-egy nap haladni, így még lassabbnak tűnt az események folyása. Viszont tény, hogy a többoldalas fegyverleírás, az események centiről-centire való taglalása számomra unalmassá tették a regényt, és alig vártam, hogy végre tényleg történjen is valami szereplőinkkel. Kicsit olyan volt, mintha egy olyan útinaplót olvasnánk, amelyben a mesélő megfeledkezik arról, hogy közönsége is van.

Mindemellett sokkal mélyebb tekintést nyerhetünk a Pax, az egykori Háló világába, új bolygókat, népeket, sorsokat ismerhetünk meg. A Számkivetettekről és az MI-kről való kép is sokkal árnyaltabbá válik, és olyan összefüggésekre derül fény, amelyek az előző részek egyes történeseinek is teljese más színezetet adnak. A csitcsatukok világa volt az én személyes kedvencem, az ő népüket, kultúrájukat, bolygójukat tartottam a legérdekesebbnek. Rajtuk keresztül mutatja meg Simmons, az ember mennyi mindent képes megtenni a túlélésért, és hogy a legzordabb körülményekhez is képes alkalmazkodni, ha az élete múlik rajta.

A szereplők közül érdekes módon A. Bettiket, az androidot kedveltem még a leginkább. Ő az, aki a legracionálisabb a három szereplő közül, aki tudja, hogy hova tart, és hogy hol van a helye. Aenea idegesített a folyamatos hisztijeivel, és valahogy Rault sem tudtam megkedvelni, túlságosan távol áll tőlem a személyisége.

Annak ellenére, hogy a regény második fele már sokkal jobban megfogott, mégis vegyes érzésekkel tettem le a könyvet olvasás után. Reménykedem benne, hogy a befejező kötet, az Endymion felemelkedése (ez csak az én fordításom, nem biztos, hogy ezt a címet fogja kapni) képes lesz meggyőzni arról, hogy érdemes volt folytatni az első két kötetet, és egy olyan lezárást nyújtani, ami után mind a tíz ujjamat megnyalom majd.

A könyvért köszönet az Agave Kiadónak!