Pages

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

2012. április 18., szerda

Jégviráglányok. Köztünk járnak. Elmennek mellettünk a folyosón, az utcán, egy iskolába járunk velük. Összesúgunk a hátuk mögött: természetesen ilyen vékony, vagy...? A vagy után jöhet az anorexia, vagy még a bulímia szó is. De ezeket szinte félve mondjuk ki, ha egyáltalán kimondjuk, és legtöbbször értetlenül csóváljuk fejünket: hogy lehet nem enni/hánytatni magunkat? Hogy képesek erre, és miért? Anderson úgy döntött, ennek a miértnek és hogyannak jár utána.

Én sosem voltam se anorexiás, se bulímiás. Közelében sem jártam ezeknek a betegségeknek, de ismerek olyanokat, akik az előbbiben szenvedtek. Az egyetemen volt egy lány, akin csak azt láttuk, hogy egyszerűen elfogy, volt, hogy elájult az előadóban is előadás közben. Nem tudtuk, hogy valami más betegség vagy anorexia okozza az állapotát, és nem volta, olyan viszonyban vele, hogy meg merjem kérdezni tőle... Egy ismerősöm azt mondta, ő akkor küzdött anorexiával, amikor a szülei elváltak. Úgy érezte, semmit nem tud irányítani az életében, ezért a súlyát próbálta kordában tartani, mert afelett legalább volt hatalma. Egy barátnőm pedig azt mesélte, amikor már legalább egy hete nem eszik, sokkal erősebbnek érzi magát, nem vonja el az emésztés a teste figyelmét, és sokkal energikusabb, sokkal hatékonyabbnak érzi magát.

Lia is folyton azt hangsúlyozza a könyvben, hogy mennyire erősnek érzi magát, ha nem eszik. Mániákusan számolja a kalóriákat, és minden újabb leadott dekának úgy örül, mintha nagyobb dolog nem történt volna még az életében. Eleinte nagyon idegenkedtem az ő szemléletétől, nem értettem, miért jó ez neki? Miért, miért, miért? Folyton ez kavargott a fejemben. Mindaddig, amíg ő maga feltette a kérdést: miért ne? És innentől egész máshogy szemléltem őt, és a betegségét is. Az ő szülei is elváltak, és szinte láthatatlannak érzi magát a családjában. Nincsenek céljai, nincs hobbija, nincs semmije. Persze látszólag mindene megvan, amit egy átlag tini szeretne, de ez csak a felszín. Ráadásul elveszti a legjobb barátnőjét, és az ő haláláért is magát hibáztatja. Annyival könnyebbnek látszik elfogyni, elhagyni ezt a világot...

Én is megjártam a magam poklát, ami nem olyan volt, mint Liáé, de nekem is szembe kellett néznem a magam démonaival. Voltak napok, mikor minden nap el kellett ismételnem, miért is érdemes élnem, mi a célom, kik azok, akik fájna, ha nem lennének benne az életemben. Én most már kijelenthetem, hogy kimásztam a gödörből, de nem volt egyszerű. Ezért a végén már egyre jobban értettem Liát, egyre inkább láttam, milyen gödörből kell kimásznia. A nagy különbség kettőnk között az volt, hogy ő vágyott minél mélyebbre kerülni ebbe a gödörbe, mert úgy gondolta, így lesz boldog, én viszont tudtam, hogy nem akarok lent maradni, ki akarok mászni onnan! Ezért is nagyon veszélyes szerintem az anorexia, és az összes hasonló betegség: a feloldozás ígéretét nyújtja, közben csak még mélyebbre taszít.

És hogy hogyan jut el egy tinédzser idáig, kell-e, tudunk-e valakit hibáztatni egy ilyen helyzetért, mikor Liák ezrei sodrodnak a halál szélére? Úgy gondolom, hogy egyrészt személyiségfüggő, ki hogyan harcol meg a hétköznapokkal, az élet nehézségeivel, így valamilyen szinten belénk van kódolva, hajlamosak vagyunk-e például az anorexiára. Másrészt viszont nagy a felelősség a szülők, a környezet vállán is. Ha elengedik a gyermekük kezét, ha az iskola nem kínál semmilyen életcélt, ha nincs egy közösség, aki befogadná ezeket a fiatalokat, akkor máshova fordulnak. Ráadásul az anorexia egyfajta közösséget is kínál, hiszen ott vannak a többiek, akik a különböző netes fórumokon, blogokon biztatják arra társaikat, hogy ne adják fel, ne egyenek, hánytassák magukat stb. Természetesen ez egy nagyon bizarr közösség, és elég beteg is, de mégis közösség. Minden embernek szüksége van arra, hogy érezze, tartozik valahova, még ha csak egy ilyen helyre is....

Remélem nem haragszotok meg, hogy nem csak szigorúan a könyvről írtam, de annyi gondolatot váltott ki belőlem a mű, hogy ezeket úgy gondoltam, érdemes megosztanom veletek. Ez a könyv legnagyobb erőssége: elgondolkodtat, és önvizsgálatra késztet. Mindezt pedig az írónő gyönyörűen megírva találja elénk, a legnagyobb borzalmat is szépséges szóképekben, de persze a valóságot egyáltalán nem megszépítve írja le nekünk. Olvassatok hát a jégviráglányokról!

6 megjegyzés:

  1. ez a kedvenc blogbejegyzésem tőled :)) majd beszélgessünk róla, ha találkozunk, nem akarok itt személyeskedni ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek nagyon örülök. :) Oké, mindenképpen. :)

      Törlés
  2. Én az előbb említett mindkét betegségben szenvedtem évekig, úgyhogy mindenképpen kíváncsi lettem, miről szólhat a könyv. Köszönöm a bejegyzést, be fogom szerezni a könyvet. Üdv, Gabi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem akkor tényleg érdemes beszerezned a könyvet, akik olvasták és szenvedtek a betegségben, azok mind hitelesnek tartják.

      Törlés
  3. Már én is nagyon kíváncsi vagyok. Rengeteget tanultunk az anorexiáról, meg a lelki hátteréről, érdekelne ebből mennyi jelenik meg a könyvben :)

    VálaszTörlés

Pages - Menu

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS