Jenny Lawson: Őrülten boldog

A tavalyi évről a legnagyobb adósságom, hogy írjak erről a könyvről. Mindig ott volt bennem, hogy na, ma leülök, és megírok róla mindent, aztán mindig csak halasztgattam.

Jenny Lawson nem kevesebbet próbál meg, mint a mentális betegéseket a vicces oldalukról bemutatni. Ő maga a depresszión túl rengeteg mindentől szenved, amiből persze az következne, hogy teljesen el kéne zárkóznia a világtól és ki se lépni a négy fal közül. De ő úgy döntött, nem ez lesz az ő útja, inkább megpróbálja a legtöbbet kihozni abból, ami neki jutott. Könyveket ír, igyekszik segíteni a hozzá hasonló helyzetben lévők számára és közben elutazik például Ausztráliába - természetesen koalajelmezben.

Amikor először hallottam az ötletről, hogy valaki humorosan ír a depresszióról, felhúztam a szemöldököm. Lehet erről úgy viccesen írni, hogy közben azért ne sértsd meg azokat, akik ezzel szenvednek? Tudja-e az író, hol húzódik a határa a gunyorosnak, nevetségesnek? Szerencsére az én olvasatomban Jenny mindezeket tudja.

Aki személyesen érintett ezekben a betegeségekben, annak szerintem sokat tud nyújtani ez az írás. Végtelenül őszinte, nem éreztem, hogy bármi mű dolog lenne benne. Jó, persze van, amikor már Jenny is átesik a ló túloldalára és olyan szinten meséli az őrültségeit, ami túlzásnak tűnhet. De számomra így lesz ő hiteles, hogy a legszélsőségesebb érzéseit és gondolatait is bemutatja. A mentális betegeknek sajnos sokszor a szélsőségekről szól az élete, leginkább az érzéseik terén.

Jenny állatait annyira nem dobja fel a mosómedve (forrás)
Amellett, hogy megismerhetjük, Jenny hogy éli az életét, a betegségeiről is elég részletesen ír. A fájdalom című fejezet az egyik legkeményebb szerintem a kötetben, mikor az önvagdosásról és azzal kapcsolatban arról ír, hogy milyen gondolatok forognak közben a fejében, és miért érzi úgy, hogy szüksége van erre. Én magam szerencsére sosem jutottam el odáig, hogy ezt műveljem magammal, de tudok olyan barátnőmről, aki régen vagdosta magát. Most már egy kicsit jobban megértem, miért is tette ezt.

Magam is sokat köszönhetek ennek a könyvnek. Bátorságot, biztatást és bebizonyította, hogy igen, így is lehet teljes életet élni. Mindenkinek megvannak a maga démonai, akikkel nap mint nap meg kell küzdenie. Persze van, hogy egy időre elhallgatnak, aztán a legváratlanabb pillanatokban ütik fel újra a fejüket. Az ember csak annyit tehet, hogy megtanulja nem elhinni a hazugságokat, amiket a fülébe sugdosnak, ahogy Jenny is írja. Meg persze mindig az a legnehezebb, hogy elfogadjuk és felvállaljuk magunkat, úgy, ahogy vagyunk.

És persze a könyvből megtudhatjuk, miért nem lehetett Jenny-nek kitömött zsiráffeje, hogyan került a borítóra egy őrülten boldog mosómedve, lehet-e Ausztráliában koalajelmezben koalát ölelgetni és mit tegyünk, ha úgy érezzük, cserbenhagyott az egyik kezünk.

Számomra a tavalyi év egyik legjobbja volt ez a könyv, és nagyon örülök, hogy adtam neki egy esélyt. Nem garantálom, hogy mindenkinek tetszeni fog vagy hogy adni fog nekik valamit, mint nekem, de én azt mondom, egy próbát megér. Meg amúgy is, a borító belsején macskán lovagoló mosómedve van, hát lehet ennek ellenállni?

Aki egyébként szívesen olvasna még Jenny-ről/Jenny-től, annak a blogját tudnám ajánlani, a The Bloggess-t.


Megjegyzések

  1. Köszönöm az ajánlót, fel is került a kívánságlistámra :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szívesen, ezt örömmel olvasom. :)

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A nagy 2023-as évzárás

A nagy 2022-es évzárás

J. J. Abrams - Doug Dorst: S.