Rosemund Hodge: Kegyetlen szépség

A Kegyetlen szépség volt az a könyv, amit az elmúlt években rengeteget láttam külföldi bloggereknél Instagramon és Facebookon. Nem tudtam, hogy csak a külcsín miatt fotózzák ennyit, vagy a belbecs miatt is szeretik, de a fülszöveg elolvasása után úgy gondoltam, adok egy esélyt ennek a regénynek. Nem bántam meg.

Bár a történetet A Szépség és a Szörnyeteghez hasonlítják, és talán van benne közös vonás, azért csak nagy vonalakban lehet egyezést találni. Nüxnek az a küldetése, hogy elpusztítsa a Kegyes Urat, akit az apja ígért oda még gyerekkorában feleségnek ehhez a démonhoz, aki a Királyság jelenlegi uralkodója, és aki elzárta népét a többi országtól a pergamenég alá. Nüx neveltetésének ez volt az egyetlen célja, szeretet csak húgától kapott. Az esküvő után a démon házában meg kell találja a Szíveket, amelynek segítségével elpusztíthatja annak gazdáját és persze önmagát is fel kell így áldoznia. De vajon ez az egyetlen út, hogy megmentse Árkádiát?

Eleinte nem nagyon tudtam belerázódni a regénybe, furcsa volt a világa, és Nüx is ellenszenves volt a rengeteg hisztijével. Azt gondoltam, a fenébe, megint egy tipikus nyavalygós YA főhősnőt kaptunk. Aztán ahogy haladunk előre a történetben, szerencsére egyre több minden kiderül a lány múltjából, hogy miért is viselkedik úgy, ahogy, és kiderül, hogy inkább a gyűlölet és a harag a mozgatója, mint bármi más. És ez egy baromi ritka vonás az ilyen főhősnőkben, hogy egy írója bevállalja, hogy igenis ő egy elcseszett ember, akit szeretet nélkül, csak egy célra nevelték fel, és emiatt eltorzult a személyisége, nem egy tipikus Disney-hercegnő karakter.

A démonról is persze egyre több mindent tudunk meg, ahogy a cselekmény egyre jobban

Pinterest képmontázs a könyvhöz

kibontakozik, és természetesen nem lehet olyan egyszerűen elintézni őt, hogy jaj, ő a nagy gonosz karakter. Szerencsére ennél összetettebb, és különösen tetszett, mikor elmagyarázta Nüxnek, hogy lehet, hogy ő úgy látja, az általa kötött alkuk tisztességtelenek, de valójában jobban meg kell csak nézni, hogy mennyire is ártatlanok azok, akik hozzá fordulnak, hogy megkössék ezeket az egyességeket. És mint tudjuk, áldozat nélkül sosincs eredmény.

Ami nekem legjobban tetszett a történetben, az a maga a ház, ahol a Kegyes Úr él, természetesen élen a könyvtárszobával. Egy filmben biztos nagyon jól meg lehetne jeleníteni a különböző szobákat.
Emellett engem Árkádia története érdekelt még, hogy hogyan is jutottak el idáig, hogyan is halt meg az utolsó herceg és miért is szakadt el ez az ország teljesen a többitől? Hogyan hajtották igába a démonok? Természetesen a regény végefelé szinte minden kérdésünkre megkapjuk a választ, de van, amit az író a fantáziánkra bíz.

Vannak persze a Kegyetlen szépségben nagyon kiszámítható fordulatok, meg tipikus "alig-ismerjük-de-már-szeretjük-egymást" szerelem is, de azért ezeket is egészen szépen árnyalja a végére az írónő, és van, amin még én is meglepődtem. Ráadásul a végén már alig tudtam letenni a regényt, annyira izgultam a főhőseink sorsáért, ez pedig mindenképp piros pont nálam.

Nem írnám azt, hogy Rosemund Hodge műve megváltaná a műfajt, de a YA irodalom egyik üde színfoltja, amelynél nem érzi az ember, hogy utána ki kéne kaparnia az agyvelejét, és vannak benne egészen új elemek is. 

A könyvet köszönöm a Menő Könyveknek!