Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

Bár tudom, hogy sokan nem szerették, nekem a tavalyi év egyik maradandó olvasmányélménye volt a Horzsolások, amelynek mai napig fel tudom idézni a hangulatát. Örülök, hogy az Agave Könyvek úgy döntött, folytatja Bennett könyveinek kiadását, így idén megjelenhetett a Lépcsők városa.

A történet szerint Bulikov városa a teljes összeomlás szélén áll, mióta az istenek meghaltak. A város tele van olyan negyedekkel, amelynek egy része eltűnt, a lépcsők nem vezetnek sehova, a lakóknak pedig a Világi Rendeletek tiltják, hogy egyáltalán megismerhessék a történelmüket és elmúlt isteneiket. Amikor Efrem Pangyüit, aki engedélyt kapott, hogy a múltat tanulmányozhassa, meggyilkolják, Shara Thivani érkezik a városba, hogy kiderítse, kinek is állt a professzor az útjában. Nem is sejti, hogy ez a kérdés mennyire háttérbe fog szorulni a többi esemény mögött, amelyek lavinaszerűen indulnak be a professzor halálát követően.

Eleinte nehezen rázódtam bele a Lépcsők városa hangulatába. Mondjuk pont akkor olvastam szegény könyvet, amikor fenekestül felfordultam az életem, valószínűleg ezért is lehetett, hogy nehezen ment az olvasása. Aztán ahogy kicsit csillapodtak a kedélyek és a regény cselekménye is beindult, egyre jobban magával ragadott Bennett írása.

Szerintem nem fogtok meglepődni, ha elárulom, engem a legjobban az istenekről szóló mondák, legendák, versikék fogtak meg. Az író egy nagyon komplex mitológiát dolgozott ki, ráadásul aprólékosan is, olyan részletekbe menően, amit nem is gondolnánk. Érdekes volt megismerni ezt a hat istent, hogy melyikük milyen volt, mit is tett és hogyan is tűntek el.

A főbb karakterek közül nekem egyértelműen Mulaghes és Sigrud lett a kedvencem. Mulaghes igazi

kemény nő, aki nem ismer megalkuvást, nagyon más, mint amit a fantasy-ben megszokhattunk. Sigrud pedig kellően rejtélyes, csak lassan bomlik ki a története és személyisége és szerintem aki elolvassa a könyvet, az nem tudja nem megszeretni ezt a "barbárt". Shara figurája nagyon furcsa, tőlem valahogy távol maradt, de meg tudtam érteni, mi mozgatja őt. Az elkényeztetett Votrov pedig a tipikus gazdag ficsúr mintaképe, akinek viszont a lelkét a szülei kellően megnyomorították, így valójában csak a felszínen boldog, amúgy pedig próbálna harcolni a szerinte igaz ügyért.

Amúgy amit furcsálltam, hogy a nyomozás szála sokszor nagyon elsikkadt, de a végén megértettem, hogy a hangsúly nem is Pangyüi meggyilkolásán van, ennél sokkal grandiózusabb és összetettebb a kép, aminek ő a része lett. Jó volt szép lassacskán összerakni a darabokat, hogy aztán a végén leessen az állunk a nagy csatánál. Bár igyekszik Bennett jó pár klisét elkerülni, azért párat neki is be kell vetnie, mint a furcsa lények, nagy párharcok, a megmentésre váró város és világ, de szerintem ez egyáltalán nem baj, a Lépcsők városába kellettek is ezek az elemek.

Amit viszont sajnálok, hogy valahogy nekem a két rivális ország vagy terület, Szajpúr és a Kontinens valahogy olyan elmosódott maradt, nem igazán értettem, hogy kéne elképzelni őket. Országok ezek, kontinensek? Szajpúr hol helyezkedik el a Kontinenshez képest? Amúgy is, ezt egy földi környezetben kell elképzelni vagy teljesen máshogy? Remélem ha tényleg lesz folytatása a regénynek, válaszokat kapok ezekre a kérdésekre.

Mindenesetre akik szeretik a jó kis fantasy-ket, azoknak bátran ajánlom a Lépcsők városát. Kellően összetett és érdekes regény, még ha nem is hibátlan, de szerintem sokkal befogadhatóbb, mint a horzsolások.

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Agave Könyveknek!