Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

A Tizenegyes állomásra bevallom, még a külföldi borító hívta fel a figyelmet, amelyen az ég sötétje előtt fehér sátorok állnak. Aztán elolvastam a fülszövegét, és rögtön tudtam, hogy ez nekem kelleni fog. Már csak a magyar kiadást kellett megvárni, ami szerencsére idén tavasszal napvilágot is látott.

A Tizenegyes állomás egy posztapokaliptikus világban játszódik, és az Utazó Szimfónia, valamint Arthur Leander élete áll a középpontjában. Egyrészt megismerhetjük a "korábbi" világot, amikor még minden rendben lévőnek tűnt és ahogy ez a világ szépen elenyészik. Másrészt persze az új világ is szép lassan feltárul előttünk, ahol az embereknek nem marad túl sok választása, ami a túlélést illeti és önjelölt próféták hirdetik, hogy ők tudják, miért jött el a világvége és miért is pont ők élték azt túl. Persze ahol egy csoport többnek hiszi magát a másiknál, mindig baj történik...

Bár egy alapvetően nem éppen vidám témájú és szomorkás hangulatú regényről van szó, mégis kellemes élményként gondolok vissza az olvasására. Nagyon jellegzetes atmoszférát teremtett az írónő, amiben jó elmerülni és amiből csak nehezen szakad ki az ember. Szerettem a múltban és az újfajta jövőben is kalandozni, megismerni a különböző emberek sorsát, hogy kit hova vezet az útja. Ráadásul én kimondottan kedvelem a disztópiákat, mert megismertet azzal, ki hogyan képzeli el a világvégét és azt, hogy mi történik utána, ha van még utána.

Ami nekem különleges volt a Tizenegyes állomásban, hogy bár itt megismerhetünk egy új

A külföldi borító, ami engem elsőre megfogott

berendezkedésű világot, itt nem igazán azon van a hangsúly, hogy miért következett be a katasztrófa. Az írónő ezt adottnak veszi, egy elkerülhetetlen történésnek, amelynek nem is keres különösebben keresni az okait. Őt inkább az érdekli, hogyan dolgozzák fel a szereplői az eseményeket, milyen kiutakat keresnek, mit éreznek és élnek át. Nem csak az a fontos, hogy ki mire emlékszik, hanem hogy ki mit akar inkább elfelejteni.

A regénynek az a tételmondata, hogy "Mert életben maradni nem elég." Én valahogy úgy folytatnám, hogy mert embernek is kell maradni. Persze ezt mondani mindig könnyebb, mint megtenni. Mindig csodálkozva és ámulva tudom nézni azokat az embereket, akik egy személyes vagy akár területi szintű tragédiából képesek felépülni és folytatni az életüket. Az Utazó Szimfónia tagjai Shakespeare-ben és a zenében találják meg a kapaszkodót és persze egymásban, de azért mindannyiuknak megvan az a plusz dolog, ami továbbviszi őket az útjukon.

Ennél többet már nehezen tudnék úgy írni a Tizenegyes állomásról, hogy ne áruljak el valami olyat, amit szerintem mindenkinek magának kell felfedeznie. Azt sem árulom el, honnan jött a cím, de nagyon ötletes és bárcsak létezne az a dolog, ami ezt a nevet viseli!
Én nagyon remélem, hogy minél több emberhez eljut ez a csodálatos regény, és azt is, hogy nem ez volt az utolsó Emily St. John Mandel történet, amit magyarul a kezünkbe vehetünk.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Gabo Kiadónak!