Lauren Beukes: Moxyland

Lauren Beukes első regénye, a Moxyland 2008-ban jelent meg, ezt követte 2010-ben a Zoo City. Nálunk viszont pont fordítva történt, az Ad Astránál először a Zoo City jött Sánta Kira elképesztően gyönyörű borítójával, nemrégiben pedig a Moxyland is megérkezett hozzánk. Furcsa, hogy én mégis az előbb megjelent regényét érzem kiforrottabbnak, mindjárt ki is fejtem, miért.

A jövőbeli Fokvárosban négy fiatal életének pár napját követhetjük végig. Kendra, a fotóművész, aki eladta a testét, és ezzel együtt a lelkét is egy üdítőital-gyártó cégnek; Lerato, aki egy multinál dolgozik, és belülről próbálja rombolni hackerként a rendszert; Toby, a Pinanaplók nevű egyszemélyes valóságshow főszereplője, aki akaratán kívül keveredik a lázadók közé; és Tendeka, aki az utcagyerekekért kíván kiállni, és csak későn veszi észre, hogy lázadásával elvetette a sulykot. Ők mind egy olyan világban élnek, ahol a telefonok SIM-azonosítói adnak személyiséget, anélkül senki vagy, és az állam minden egyes polgárát igyekszik megfigyelni és engedelmességre "nevelni".

Egy olyan világot tár elénk Beukes, ahol már mindent a nagy cégek uralnak, és nincs olyan felület a városban vagy az embereken, amely ne lenne eladó. Annak érdekében, hogy a fogyasztók őket válasszák, a cégek nanotechnológiát is bevetnek. A SIM-azonosítóknak köszönhetően pedig mindenkit nyomon tudnak követni, merre jár, és mit csinál, akiknek pedig nincs, azok a társadalom peremére kerülnek.

A legfélelmetesebb ebben a jövőben, hogy teljesen simán el tudom képzelni, hogy valóssággá váljon. A technikai feltételek egy része ma is adott, az államoknak pedig egyre nagyobb igényük lesz arra, hogy kordában tartsák polgáraikat, a multikról nem is beszélve. Az írónő az ezzel járó nyomasztó hangulatot remekül képes átadni regénye lapjain. A cím és a borító alapján akár azt is hihetnénk, itt valami vidám vagy legalább kevésbé húsba vágó történetről van szó, pedig ez közel sincs így. Beukes könyve már-már félelmetesen realista és valóságos, nem szépít semmit, a káromkodás és az erőszak ugyanúgy jelenik meg, mint a való világban.

Azért érem jóval kiforrottabbnak a Moxylandet, mint ahogy az elején említettem, mert egyrészt a cselekménye sokkal jobban felépített, izgalmasabb, mint a Zoo Citynek, és a karaktereket is kidolgozottabbnak érzem. Bár sokan nem kedvelik Toby nézőpontját a regényben, nekem ő lett a kedvencem, mert nagyon összetett személyiség, és sose lehet tudni, mit fog tenni a következő percben. Ráadásul nála tudhatjuk meg, miért is az a címe a regénynek, ami.

Bár az első 100 oldalnál még nem igazán akart számomra összeállni a történet, utána szép lassan helyükre kerültek a darabkák, és a hideg is kirázott a végkifejlettől. Reményeim szerint Beukes következő regénye, a Shining Girls, amelynek már a története megnyert magának, hasonlóan vagy akár még jobban meg fog majd fogni. Addig is nézegetem a hűtőmön lévő kis Moxyt, és imádkozok azért, hogy ne kelljen soha se nekem, se a gyerekeimnek Moxyföldön élnünk.

A könyvért köszönet az Ad Astra Kiadónak!