2017. február 28., kedd

Február, avagy igen, most már vettem könyvet

A januári önmegtartóztatás után februárban már adóztam a könyvvásárlás istenének. Persze itt nem azt kell elképzelni, hogy megrohamoztam a könyvesboltot és felvásároltam mindent a kívánságlistámról.


 


Januárban végig azon tanakodtam, mik is jöjjenek az idén először velem haza. Végül három regényre esett a választásom. Dave Eggers-től A Kör a molyos vélemények és az alapján kezdett érdekelni, hogy filmet is készítenek belőle. Azóta már el is olvastam, sőt, bejegyzést is olvashattatok róla. Cheryl Stray-től a Vadont több ember is szereti, akinek adok a véleményére, az útkeresés, utazás pedig nálam is aktuális témák. Végül Elena Ferrantétól nem tudtam ellenállni a Briliáns barátnőmnek. Amikor megrendeltem, még nem tudtam, hogy ráadásul február elején Nápolyba fogok repjegyet venni, így a könyv helyszínét felderítem majd szeptemberben. :)
Emellett egy előrendelésem érkezett még meg, Neil Gaimantól az Északi mitológia, amit gyakorlatilag egy este és egy délelőtt alatt  el is olvastam. Gaiman érdekesen dolgozza fel a skandináv mondavilágot, de én ebből simán olvastam volna még 200 oldalt.

Gaimant a Csartak által tervezett könyvjelzővel olvastam

Ami az olvasást illeti, négy könyvet sikerült befejeznem és egy, Dan Simmons-tól az Ílion folyamatban van. Végre megismerkedtem Frederick Backmannal, Az, ember akit Ovénak hívnak egy nagyon szívet melengető olvasmány volt. Még január közepén kezdtem el, de csak február elején sikerült végére érnem Virginia Woolftól a Mrs. Dalloway-nek. Mint kiderült, pont az egyik legnehezebb olvasmányát sikerült elsőre kifognom, de amúgy csodálatosan megírt regényről van szó és még Tandori Dezső fordítása is jó! A másik két olvasmányom pedig a már fentebb említett Gaiman és A Kör voltak.

Amúgy úgy vélem, ez a heti egy könyv elég jó arány, de egyébként akkor sem dőlök a kardomba, ha ennél kevesebb sikerül csak. Kezdem talán elengedni ezt a mennyiségi olvasást, és végre belefogtam egy monstrumba is, ugyanis az Ílion 660 oldalas. Aminek még nagyon örülök, hogy a megvásárolt négy könyvből kettőt már el is olvastam, és a másik kettő is tényleg érdekel, nem csak azért csaptam le rájuk, mert mondjuk akciósak lettek volna. Jó lenne egész évben ezt a tudatosságot megőrizni.

Kép az előadásból (forrás)
Egyébként ennek a februárnak rekordsebességgel lett vége, alig kezdődött el, már mondhatjuk is, hogy itt a március. Nem mintha bánnám, annyira élvezem, hogy felvehetem a szövetkabátomat és a vékonyabb sapkámat és végre süt a nap és kezd a tavasz belopózni mindenhova. 
A betegeskedés idejét leszámítva megint zsizsegősre sikerült a hónap, volt bulizás, mozi és színház több alkalommal is. Ez utóbbiak közül kiemelném a Tortúrát a Karinthy Színházban, amely Stephen King azonos című regényéből készült, bár inkább a filmváltozatot követi. A két fő szerepet Balázs Andrea és Árpa Attila alakítja, akik mindketten zseniálisak. Az egész előadás nagyon jól van felépítve, a zene, a hangok és a fények is rásegítenek a hangulatra, az embert egyszerre rázza a hideg és rágja tövig a körmét.

Március, március, hogy én mennyire vártalak! Itt a tavasz, és végre jön az év első külföldi útja, nem máshova, mint Rómába. Régi vágyam teljesül ezzel, remélem sikerül minél több mindent megnézni az öt nap alatt. Ha szeretnétek, ennek az útnak is szentelek majd külön blogbejegyzést. Amúgy meg alig várom már, hogy pasztellszínű lakkokat vegyek, hogy megint teraszokon lehessen fröccsözni, és remélem emellett más jó dolgokat is tartogat még nekem ez a hónap.

Nem bánnám, ha ilyen időnk lenne (a képet Pinteresten találtam)
A többiek is lezárták a februárt:

Amadea
Katacita
Pupilla
Dóri
Heloise
Nikkincs

2017. február 11., szombat

Dave Eggers: A Kör

A Kör nem az a könyv, amire rögtön elsőre felkaptam volna a fejem. Szép lassan kezdte el piszkálni a fantáziámat, mivel egyre több ismerősöm nyilatkozott róla pozitívan és amúgy is szeretek disztópiákat olvasni. Majd kiderült, hogy még filmet is forgattak belőle, amit hamarosan bemutatnak Emma Watson és Tom Hanks főszereplésével.

Mae 24 évesen megkapja álmai állását: bekerül a Körhöz, amely addigra a világ egyik legbefolyásosabb tech cége. Mae-t szép lassan egyre jobban beszippantja a Kör filozófiája, ennek hatására pedig eltávolodik korábbi életétől. Amikor egy titokzatos férfi felbukkan az életében, az csak végképp felforgatja a hétköznapjait. Tudja, hogy döntenie kell az új és régi élete között, de vajon van még visszaút?

A Kört az teszi igazán félelmetessé, hogy már itt kopogtat az ajtónkon, sőt, igazából már részben be is engedtük. Hiszen Facebookozunk, felrakjuk Instára a képeinket, Twitteren osztjuk meg gondolatainkat a világgal. Persze most még mi magunk szabályozzuk, mennyit használjuk ezeket az oldalakat, az okos eszközöket és mit osztunk meg rajta. De ki nem járt úgy, hogy na, csak tíz perce ülök le a gép elé, majd két óra múlva állt fel, és el sem tudta mondani, mit is csinált pontosan?

A regény nagyon szépen bemutatja, hogy lehet egyre inkább legyűrni valakinek az ellenérzéseit, és olyan érvekkel manipulálni őt, amelyekben érzi, hogy valami nem stimmel, de aztán egyre inkább elkezd hinni bennük. Mae eleinte még hazajár, elmegy kajakozni, éli az életét és csak egy munkahelyként tekint a Körre. Aztán ahogy egyre inkább elvárásként és elérendő célként támasztják elé, hogy több időt töltsön ott, hogy többet vegyen részt a közösségi életben, már ezt kezdi el a normálisnak érezni.

Félelmetes, ahogy a történet folyamán a szereplőink szép lassan elvesztik a magánéletüket, az
Egy pillanatkép a filmből (a kép forrása)
identitásukat. A legszebben ezt az jelzi, ahogy Mae íróasztalára kerülnek fel az újabb és újabb képernyők. Kikapcsolni, kikapcsolódni esélytelen. Nem marad más, csak a zingek (a könyvbeli megnevezés a posztokra), a mosolyok és homlokráncok világa. Ez pont olyan, mikor valaki abban kezdi el mérni az életét, hogy mennyi lájkot kap a megosztásaira.

És tudjátok, mi az, ami még rettegés vált ki belőlem? Hogy a könyv során egy csomó olyan érvvel lehet találkozni, amit nehéz támadni. Ki ne szeretné visszaszorítani a gyermekrablások vagy a gyilkosságok számát? Ki ne szeretné, ha eltűnnének az internetes trollok? Viszont az ár, amit fizetni kéne érte, szerintem túl magas. Szeretem, hogy nem mindenki tudja, hogy ki vagyok én, amikor a blogon kívül élem az életem. Hogy nem kell mindig megosztanom, hova ülök be vagy kivel beszélgetek éppen. Hogy igenis megvannak a titkaim és hogy nem tudok mindent. A tudás amekkora áldás, akkora átok is tud lenni.

Egyébként maga a regény azért nem tökéletes, a legtöbb fordulata kiszámítható és olyan nagy újdonságokat nem kapunk tőle. Viszont nagyon jól van összerakva, baromi izgalmas, a heti alváshiányom egy részének ez a könyv a felelőse, mert nehéz letenni. Ráadásul elgondolkodtató, én részemről a Facebook oldalamról letöröltem pár dolgot és megfogadtam, hogy igyekszem majd kevesebb személyes dolgot megosztani ott.

Egyébként miközben ezt a posztot írtam, egyszer csak magától felugrott a Skype bejelentkező oldalam, pedig szerintem már legalább egy éve, ha nem több, hogy használtam ezt az alkalmazást. A A Nagy Testvér figyel?

Pages - Menu