2012. szeptember 28., péntek

Jon Sprunk: Az Árny fia

Még a nyaralás alatt kezdtem el olvasni Jon Sprunk fantasyjét, aztán csak a hazaúton sikerült végül befejeznem. Úgy érzem, pont tökéletes választás volt ez a regény a tengerpartra, mely az író első regénye.

Az Árny fiában Caim, az árvává vált fiúból lett bérgyilkos kalandjait követhetjük Othirban, ahol a korrupció és a kapzsiság uralkodik mindenen. Caim nem átlagos bérgyilkos: képes beolvadni az árnyak közé, és Kit, a fehér hajú rejtélyes lány segíti őt, akit rajta kívül senki sem lát. Amikor egy összeesküvésnek köszönhetően Caim üldözőből üldözötté válik, minden emberi és emberfeletti képességére szüksége lesz, hogy mentse önmagát és a lányt, akit a Sors fintora sodor mellé.

Talán már a regény történetéből is kitűnik, hogy Jon Sprunk a tipikus fantasy elemeket gyúrja össze, és ez végigvonul az egész könyvön. Ez szerintem a regény legnagyobb gyengesége, hogy nem képes kilépni a sablonokból, ezért a nyájas olvasó mindvégig sejtheti, merre fog tartani a történet, és a csavarok sem ütnek akkorát, mint amekkorát üthetnének. Valahogy a karakterek is tipikusak: a megtört szívű bérgyilkos, aki bosszút esküszik, a szívtelen, a kapzsi, és a szintén csak bosszúra szomjazó főgonoszok, az elkényeztetett leányka, akinek nagyon gyorsan kell felnőnie.

Ami mégis megmenti a regényt, az az, hogy nagyon hangulatos, nagyon jó stílusban íródott, amit könnyű megszeretni. Mindamellett pedig, hogy a cselekmény kiszámítható, mégis magával tudnak sodorni Caim kalandjai, és kikapcsolhatunk a hétköznapokból, hogy Othir középkorra emlékeztető díszletei között landoljunk. Vagyis Jon Sprunkban megvan a tehetség, csak még sokat kell csiszolnia a karakterein, a történetvezetésen, és bátrabban ki kell lépnie a keretek közül.

Az Árny fia is természetesen trilógia, amelynek folytatásai angolul már elérhetőek, és reménykedem benne, hogy hamarosan magyarul is olvashatjuk őket. Igazán kíváncsi leszek, képes lesz-e a fejlődésre az író, vagy megelégszik azzal, amit ezzel a regényével is nyújt az olvasónak.

A könyvet köszönöm a Fumax Kiadónak!

Ui.: Nagyon örülök, hogy a kiadó az amerikai borítót tartotta meg, élvezettel nézegettem két olvasás között.

2012. szeptember 9., vasárnap

A könyveken túl - Stephen King

A visszajelzésekből úgy látom, szeretitek ezt a rovatot, szóval itt is van a folytatás!

Mivel elkezdtem olvasni egy Stephen King regényt, a Tortúrát, úgy döntöttem, az író regényeihez kapcsolódó ereklyéket gyűjtök össze.

Az első könyv, amit az írótól olvastam, a Ragyogás volt. Álljon hát itt egy, a könyvhöz kapcsolódó póló:



King Az című könyvéről szerintem az is hallott, aki még sosem olvasta, a gyilkos bohóc sokaknak okozott már rémálmokat. Aki viszont szeretné, hordhatja a rémet fülbevalóként:



Aki viszont inkább Christine rajongó, annak ajánlom ezt a bájos táskát:



A méltán híres Állattemetőhöz pedig koponyás kulcstartó dukál:



Aki egyszerre több King könyvnek is szeretne adózni, előrendelheti ezt a könyv formájú táskát, mindössze 45 dollárért:


Aki magának a mesternek adózna, az választhat King egyik idézetével elátott könyvjelzőt is:


És akár kitűzőként is magunkra aggathatjuk az írót vagy valamelyik művét:


Hozzászólásban várom az ötleteiteket, mely könyvhöz vagy íróhoz kapcsolódó relikviákat látnátok szívesen a rovatban?

A képek az etsy.com-ról származnak, ott meg is vásárolhatók.

2012. szeptember 6., csütörtök

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Egy időben a könyvtárunkban lelkesen keresgéltem, hátha találok Wilde aforizmagyűjteményt. Ugyanis nagyon tetszettek azok az idézetei, amelyekbe lépten-nyomon belefutottam. Végül ilyen könyvet nem találtam, de egy kedves barátomtól megkaptam a Dorian Gray arcképét. Nagy várakozásokkal vágtam neki a regények, hiszen oly sokan szeretik. Sajnos én nem tartozom közéjük.

Az alaptörténet szerintem zseniális. Adott egy hiú ifjú, akinek leghőbb vágya, hogy mindig szép és fiatal maradjon, és a róla készült festmény öregedjen helyette. És egyszerre csak azt veszi észre, hogy amit kívánt, valóra vált. Éli tehát tovább kicsapongó életét, de a festmény így is folyamatosan kísérti. Vajon létezik számára boldog befejezés?

Kérem szépen, ez eddig rendben is lenne. Nita lelkesen nekivág a könyvnek, és az első öt oldal után érzi, hogy valami nincs rendben. A 20. oldalon gyanúja még inkább fokozódik. Aztán az 50. oldal környékén rájön, hogy szép-szép, hogy tele van okos idézetekkel Wilde, de muszáj ezeket folyamatosan az arcunkba nyomnia, nagyon unalmas körítéssel? Volt olyan pillanat, amikor szívesen megröptettem volna a könyvet, de aztán erős voltam, és inkább csak gondoltban cincáltam ízekre.

A mélypont akkor jött el, amikor oldalakon keresztül különböző híres vagy kevésbé híres emberek köveiről, meg függönyökről olvashatunk. Itt már erősen gondolkodtam rajta, hogy velem van-e a baj, hogy ezt halálosan unom, és hogy ezen már az alaptörténet erőssége sem tud segíteni. Mindemellé nekem egy elég ízléstelen borítójú példányom van belőle, amin annyira undorító Dorian Gray, hogy rossz volt ránézni, és ez tovább rontotta számomra az olvasás élményét.

A legvége volt az, amire aztán azt mondtam, hogy na jó, ezt azért még érdemes volt kivárni, de összességében nekem a Dorian Gray arcképe óriási csalódást okozott. Nem vagyok biztos benne, hogy ezután bármi mást is szeretnék olvasni Wilde-tól. Lehet jobban jártam volna egy aforizmagyűjteménnyel.

Ui.: Nem szeretném, hogy olvasóim mentálisan sérüljenek, ezért a posztba egy másik kiadás borítóját raktam fel.

Pages - Menu