2012. július 30., hétfő

Egy kis megújulás

Heloise és SzAngelika blogjainak megújulása nekem is kedvet hozott, hogy külsejében megváltoztassam a blogot. A btemplates.com-on rengeteg sablon közül lehet választani, nekem ez a Diary névre hallgató tetszett meg, mert így tényleg olyan, mintha egy saját naplóba írnám a bejegyzéseimet. :) Remélem nektek is tetszik ez a kis újítás!

2012. július 27., péntek

Sherrilyn Kenyon: Ördögi tánc

Számomra Kenyon könyvei tipikusan a guilty pleasure kategóriába tartoznak. Jól esik ezeket a köteteket néha kézbe venni, és teljesen kikapcsolni. Az eddigi kötetek közepesen tetszettek, Zarek történetét pedig már csak azért is vártam, mert erre számomra megbízható ízlésű emberek is azt mondták, hogy kiemelkedik a sorozatból.

Zarek az egyik legmagányosabb Sötét Vadász, akit Alaszkába száműztek. Sötét Vadász társai nem szívesen állnak szóba vele, és az istenek sem kedvelik őt. A New Orleans-ban elkövetett bűnéért Artemisz ki akarja végeztetni, de Acheron végül réveszi, hogy ítélőbírát kaphasson. Ő pedig nem más, mint Astrid, a nimfa, aki már belefáradt hivatásába, és aki arról híres, hogy soha egyetlen Sötét Vadászt sem talált ártatlannak. Vajon nem lesz ez másképp Zarek esetében sem?

Zarek volt számomra az eddigi leghitelesebb, legjobban kidolgozott főhős. Teljesen át lehet érezni a magányát, a szenvedéseit, és hogy miért viselkedik úgy, ahogy. Nagyon jól rámutat arra is Kenyon, hogy mennyire megbélyegezhet valakit az, ha csak egyszer is hibát követ el. Ráadásul a társai közül szinte senki nem tesz arra kísérletet, hogy jobban megismerje a férfit, csak a kegyetlen felszínt látják.

Astrid annak ellenére, hogy az Olümpuszon él, és már ez boldoggá kéne tegye, közel sem az. Az érzések egyre inkább kikopnak belőle, egyre fásultabb, közönyösebb. Nem is gondolja, hogy a Zarek feletti vizsgálódás fogja majd ebből kizökkenteni, főleg mivel nagyon vigyáz a férfival, ugyanis egyszer már nagyon megégette magát. Amúgy a női szereplők közül is ő lett a kedvencem, határozottságával és azzal, hogy az emberi világban vak, ezáltal más érzékeire kell támaszkodjon, egy szerethető karakter lett belőle.

Ami még mindenképp pozitívum, hogy ebben a kötetben az akción és a történeten van a hangsúly, sokkal kevesebb a szex és a nyáladzás benne, mint a sorozat előző részeiben. Persze a végére nem ússzuk meg ezt sem, de annyi meg kell bele. A humor eddig is fontos szerepet játszott a kötetekben, de most ráadásul itt van egy új szereplő, Simi, a démon, akinek szinte minden megszólalása mosolyra fakasztja az ember lányát.

Nagyon kíváncsi leszek, Kenyon alkotott-e még egy ilyen jó kötetet a sorozatban. Ugyanis míg itthon még csak hat részt olvashatunk a Sötét Vadász sorozatból magyarul, kint már több, mint húsz kötet megjelent. Van egy olyan érzésem, hogy lassan ennél a sorozatnál is át kell állni az angolul olvasásra...

2012. július 22., vasárnap

Neil Gaiman: Amerikai istenek

Azok, akik valamennyire otthonosan mozognak a könyvek világában, már biztosan hallottak az Amerikai istenekről. A legtöbben ódákat zengenek róla, de azért akadnak, akiket nem tudott meghódítani. Idén megjelent magyarul a jubileumi tíz éves bővített kiadás, így én is hozzájutottam végre a könyvhöz, és kíváncsian vártam, nekem milyen érzéseim lesznek vele kapcsolatban.

Árnyék éppen frissen szabadul a börtönből, és hazatérne a feleségéhez, mikor rossz híreket kap, és hirtelen mindent elveszít, amiért érdemes volt szabadulni. Ám ekkor egy Szerda nevű férfi keresi fel, és ajánlatot tesz neki: dolgozzon neki egyfajta mindenesként. Árnyék végül rááll a dologra, de ekkor még nem tudja, valójában mire is bólintott rá. Régi és új istenek háborújába csöppen, és néha már számára is kétséges, melyik oldalon is áll.

Az eredeti amerikai borító
Neil Gaiman könyvének több rétege is van. Egyrészt itt van Árnyék története, aki nem is él igazán, csak úgy tengődik, és utazása során döbben rá erre. Furcsánál furcsább alakokkal fut össze, és még a felesége is visszatér a halálból hozzá... Árnyék az a karakter, akivel nehéz eleinte azonosulni, de aztán egyre inkább megérted őt. Eddig nem hitt senkiben és semmiben, most pedig hirtelen azt a tanácsot kapja, higgyen mindenben, ez pedig nem könnyű dolog. Főként azokat a részeket szerettem, amikor a dermesztően hideg Likeside városában időzött. Valahogy akkor tűnt a legemberibbnek, legsebezhetőbbnek, és érdekes, ahogy az emberek reagálnak a jelenlétére.

Aztán ott van azok története, a fő cselekményszálba beékelődve, akik Amerikába érkeztek, általában kétségbeejtő körülmények között. Nekem ezek a történetek azt mutatták meg, hogy egyrészt Amerika a népek gyűjtőhelye, eredendően senki sem amerikai, mégis erről hajlamosak megfeledkezni az ott születettek. Egyszerűen elfelejtik őseiket és az ő hagyományaikat, szokásaikat, hiedelmeiket, és inkább a televíziónak és az internetnek hódolnak. Másrészt pedig nem mindenki érkezett önszántából, mégis mindenki egy új kezdetet látott abban, hogy ide érkezett. Így lett a remény földrésze számukra Amerika.

Az Amerikai istenek nem egy könnyen befogadható és megemészthető regény. Én a feléig körülbelül nem is igazán tudtam élvezni, egyes részek nagyon untattak, másokat egyszerűen nem tudtam hova rakni. Aztán szerencsére kitisztult a kép, és onnantól már képes voltam örömömet lelni az olvasásában. Rengeteg olyan mondata van, amelyet ki lehet idézni, és olyan momentumai, amelyre akár évek múlva is vissza tud emlékezni az ember. Viszont továbbra is tartom azt, hogy nem véletlenül lett az a százhúszezer karakter kivágva a regényből.

Összességében kellemes érzetek maradtak meg velem Gaiman regényével kapcsolatban, de abban is biztos vagyok, hogy pár év múlva újra kell majd olvasnom ahhoz, hogy még inkább ki tudjon bennem bontakozni a története.

A könyvért köszönet az Agave Kiadónak!

2012. július 16., hétfő

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

Május környékén derült ki, hogy Kendare Blake könyve itthon is napvilágot lát a Geopen Kiadó jóvoltából. Akik angolul olvasták, mind dicsérték, és mit ad Isten, sikerült szereznem egy 1000 Ft-os kupont rá a Könyvhétre, így úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Már csak azért is, mert a történetet többen hasonlították az Odaáthoz, azaz a Supernaturalhöz, amely az egyik kedvenc sorozatom. Kíváncsian vártam, tényleg képes-e hozni a hangulatát.

Cas Lowood 17 éves, és ahelyett, hogy az iskola vagy a csajozás kötné le, ő szellemeket kutat fel és öl meg, akárcsak az apja tette előtte. Folyton városról városra költözik, barátokat esélye sincs szerezni, és az életét is kockáztatja. A mostani küldetés is csak egynek tűnik a sok közül, de mint kiderül, Vérbe öltözött Anna egyáltalán nem egy átlagos kísértet...

A történet elég biztatóan indult, de aztán egyre inkább rájöttem, hogy bár a története remek a könyvnek, és a hangulata is megvan, de engem nagyon zavart, hogy már megint egy tini a főszereplőnk. Ugyanis amikor éppen egy szellemvadászat kellős közepén járunk, akkor eléggé lehangoló, mikor hőseink azon tanakodnak, hogy jaj, ellógjanak-e az iskolából, de azt nem szabadna ésatöbbi. Ráadásul a főszereplő srácnak is vannak tinis megszólalásai, amelyek engem szintén zavartak. A Supernatural főszereplői nem véletlenül felnőttek...

Mindamellett viszont, hogy a főszereplőink gimisek, nagyon fiatalok számára nem ajánlanám a könyvet, és azoknak sem, akik nem bírják a horrorjeleneteket, ugyanis abból akad azért nem is egy. Ezeket a részeket Kendra nagyon jól megírta, és ha nem is féltem, de azért futkosott a hátamon a hideg. Anna története pedig elég erős ahhoz, hogy egy egész könyv épüljön rá, így ezért is jár egy nagy piros pont.

Mennyire fogtok meglepődni, ha azt mondom, ez is sorozat (várhatóan trilógia)? Bár nem igazán értettem a regény elolvasásakor, hogyan lehetne ezt folytatni, mégis nemsokára megjelenik angolul a Girl of Nightmares, amely tovább meséli nekünk Cas és Anna történetét. Remélem az írónőnek sikerül majd az általam felsorolt dolgokon javítania, és a második részt még jobban fogom élvezni, mint az elsőt.

Ui.: Egyszerűen imádom, hogy a könyv szövege vörössel van nyomtatva!

2012. július 9., hétfő

Tera Lynn Childs: Hableányok kíméljenek - Forgive My Fins

Ami azt illeti, elég nyitott vagyok olvasás terén. Jöhetnek vámpírok, vérfarkasok, angyalok, vérhattyúk, démonok, bármi, ha a történet jól van megírva. Akikkel viszont eddig nem volt szerencsém találkozni, azok a sellők. Persze filmvásznon és mesében már találkoztam velük, de regény lapjain, főszereplőként nem nagyon. Ennek is eljött hát az ideje.

Lily Sanderson átlagos diáklány, aki a nagynénjével él, és akinek teljesen  hétköznapi problémái vannak, minthogy hogyan adja tudtára titkos szerelmének, hogy kedveli őt. Ó, bár azt se felejtsük, hogy valójában sellő, akinek nemsokára meg kell kezdenie édesapja örökében az uralkodást Thalassziniában, a tenger alatti világban, de ehhez szüksége van egy társra. Természetesen más szóba sem jöhet, mint a titkos szerelem, Brody, de amikor végre ott lenne az alkalom, minden a feje tetejére áll, és a szomszéd sráctól, Quince-től kell Lilynek mindenáron megszabadulnia, ha nem akarja vele tölteni az örökkévalóságot.

A történet eléggé átlagos, klisésnek is mondható, amelynek már a negyedénél meg lehet jósolni, mi is lesz a vége. De ennek a regénynek nem is az a lényege, hogy magvas gondolatokkal operáljon, hanem hogy kikapcsoljon és szórakoztasson. Nagyon ötletes volt, ahogy az írónő beépítette Lily beszédébe a tengeri világot, olyan kifejezéseket használ, amelyek utalnak a származására, és ezeken jókat lehet mosolyogni. Mindemellett ott van Thalasszinia, amelyet szinte egy tengeri álomvilágként fest meg az írónő, amelyben hasonló dolgok találhatóak meg, mint a földön, persze tengeri kiadásban.

A Hableányok kíméljenek egy tipikus vattacukorregény: színes, édes és könnyű, nem fekszi meg a gyomrunkat, de nem is szabad hatalmas elvárásokkal nekiállni. Szerintem kánikulában pont tökéletes, akár otthonra, akár vízpart mellé.

Köszönöm a könyvet a Könyvmolyképző Kiadónak!

Ui: Természetesen ez is sorozat, aminek én annyira nem örülök, mert bár kedvelem a szereplőket és a világot, meg lehetett volna legalább ezt a történetet egy kerek egésznek hagyni, és lezárni. Mindezek ellenére a folytatások is érdekelnek.

Ui. 2.: Imádom a borítót! Nagyon jó kis nyárias színei vannak, élmény kézbe fogni.

Brandon Hackett: Az ember könyve

Hackett könyvét részemről már azóta várom, mióta megtudtam, hogy elkezdte írni. Aztán teltek-múltak a hónapok, és a mű csak nem akart elkészülni, Hackett egyszer újra is kezdte az írását, majd mikor végre kész lett, a kiadással adódtak problémák. Végül idén tavasszal kiderült, hogy a regény a Könyvhétre jelenik meg az Agave Kiadónál. Nekem ekkorra már szinte mindegy volt, ki adja ki, csak legyen már a kezemben.

Persze ha az ember lánya ennyire vár valamit, nagy az esélye a csalódásnak. Ami itt is megtörtént, ugyanis óriásit csalódtam kellemesen! Atilla, a pesti kamaszsrác és Jurij, az orosz üzletember élete a Földön talán sose fonódott volna össze, de mivel mindketten hirtelenjében egy idegen űrhajón találják magukat, akaratlanul is összefonódik a sorsuk. 3000 ember jár így különböző országukból, és fogalmuk sincs, hogy hova tartanak, és hazatérhetnek-e még egyáltalán. Elképzelésük sincs, mi vár rájuk egy idegen bolygón, de a történések legmerészebb (rém)álmaikat is felülmúlják.

Igyekszek spoilermentesen írni a regényről, bár nem egyszerű. Brandon Hackett már előző két könyvében (A poszthumán döntés, Isten gépei) is arra kereste a választ, vajon mi tesz bennünket emberré? Milyen változások eredményezik azt, hogy megszűnünk annak lenni, és valami mássá alakulunk? Mi a lényeges: a test, a lélek, a tudatállapot? Az ezekre a kérdésekre való válaszadást szerintem Az ember könyvében teszi meg a legmagasabb szinten Hackett. Olyan dolgok történnek hőseinkkel, amelyek alapvetően forgatják ki őket személyiségükből, a mindennapjaikból, és sokak igazi természete csak ekkor jön ki igazán. Atilla és Jurij sem sejti, hogy mire lesz még képes a túlélés érdekében.

Az író már a könyv elején remekül érzékelteti azt a feszültséget, amely abból ered, hogy 3000 vadidegen ember egyszer csak egy helyre kerül, távol az otthonától. El tudom képzelni, hogy a valóságban is így viselkednének, mint ahogy a regényben teszik. Kedvenc szereplőt nehéz számomra választani, de leginkább a kis Auri sorsa érintett meg, bár Jurij sem az a bunkó gazdag orosz, akinek első látásra tűnik.

A történet csodálatosabbnál csodálatosabb ötletekkel van tele, nem győztem ámulni az idegenek és az idegen világ szépségein és rémségein. Amikor azt hittem, valamit már nem lehet fokozni, Hackett még inkább rátett egy lapáttal, és engem és hőseinket is folyamatosan kirángat a komfortzónánkból, amit én egyáltalán nem bántam.
Imádtam a fejezetek elején található idézeteket, amelyek mindig tökéletesen utaltak a várható történésekre, és a Nyomorultakból vett idézeteket. Még inkább kedvem támadt hozzá, hogy elolvassam Victor Hugo nagyszabású regényét.

Nálam teljes a rajongás Az ember könyve iránt, az utóbbi idők egyik legjobb sci-fije, amit olvastam, és nem csak magyar viszonylatban. Itthon ezután nagyon fel kell kötnie az írótollát annak, aki Hackett nyomába szeretne érni.

A könyvért hálás köszönet az Agave Kiadónak!

Ui.: A borítóval továbbra sem tudtam megbarátkozni....

2012. július 5., csütörtök

Az olvasás ötven árnyalata, avagy azt olvasok, amit akarok

SzAngelika bloggerina blogját rendszeresen olvasom, és bár nem teljesen fedi egymást a könyves ízlésünk, nagyon szeretem a posztjait, nagyon igényes bloggernek tartom. A minap kiborulva karcolta fel a molyra, hogy többen támadták azért, mert elolvasta E. L. James A szürke ötven árnyalata című könyvét. És akkor itt álljon meg a menet.

Én magam sem kedvelek minden írót, képtelenség is lenne, hogy mindenkit szeressek. Néha én magam is kicsit forgatom a szemem, ha valaki egy olyan szerzőtől olvas könyvet, akinek nem becsülöm nagyra a munkásságát, de. És ez nagyon lényeges de. Nem mondom azt neki, hogy mit képzelsz magadról, hogy ezt olvasod, nem átkozom el, és nem térek ki a hitemből miatta. Ki vagyok én, hogy bárkinek is megmondjam, mit olvasson és mit ne? Attól még, hogy nekem egy író könyvei nem adtak semmit, másnak még igen is adhatnak. Rögtön itt van példának édesanyám, aki egész életét végigdolgozta fizikai munkásként, most is rengeteget dolgozik azért, hogy megélhessünk. Ő kimondottan szereti az egyszerű romantikus regényeket, mint amilyeneket például Danielle Steel ír. Én magam még sosem olvastam tőle, és nem is kívánok, számomra túl egyszerűnek tűnnek a történetei. Ennek ellenére édesanyám számára rengeteg könyvét megvettem ajándékba, és a könyvtárban fellelhető össze könyvét kivettem neki. Ugyanis ő ezt szereti, őt ez kapcsolja ki a hétköznapokból, a napi robotból. Innentől tökéletesen lényegtelen, én mit gondolok Steel műveiről.

Az életünkben annyi szabály, kötöttség van. Köt az iskola, a munkahely, a jogszabályok, a társadalmi, erkölcsi szokások és még sorolhatnám. Az olvasás viszont szabadságot ad: olyan helyekre juthatunk el vele, ahova talán sose fogunk eljutni másképpen. Szabadon megválaszthatom az olvasmányomat, maximum csak az anyagi helyzet, a könyvtári állomány szélessége és a nyelvtudás szabhat határokat, de ezek csak minimális korlátok véleményem szerint. Végre egy terület, ahol én dönthetem el, mi az, amit elolvasok, és mi az, amit inkább kihagyok.

Ezek után milyen jogon vitatja el ezt a szabadságot bárki a másiktól? Hogy jön bárki is ahhoz, hogy valakit mondjuk egyetlen olvasott könyve alapján elítéljen és megvessen? Ha SzAngelika A szürke ötven árnyalata-trilógiát akarta olvasni, miért ne tehette volna meg? Elárulom, én magam is el fogom olvasni az első részt, mert kíváncsi vagyok rá, és nem érdekel, ha ettől valaki kevesebbnek tart engem. Mert szívem joga azt olvasni, amit akarok. És szíve joga Angelikának is, anyukámnak is, és neked is, kedves olvasóm. Ne hagyd hát, hogy bárki is eltántorítson attól, hogy valamit a kezedbe vegyél!

2012. július 3., kedd

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Az Öngyilkos szüzekről először Ronenától hallottam, majd rájöttem, hogy szerepel az elmúlt évtized 50 legjobb könyve között is, amit még a könyves bloggerek szavaztak meg. Így hát amikor az érdi könyvtárban pont megakadt rajta a tekintetem az egyik polcon, habozás nélkül úgy döntöttem, hazajön velem.

A történet 5 lánytestvérről szól, a Lisbon lányokról, akik közül az egyikük öngyilkos lesz, majd a többi négy lány is követi őt a halálba. De miért is tették ezt? Miért gondolták úgy, hogy a másvilágon jobb dolguk lesz? Mi húzódik meg a vakító fehér léces kerítések mögött?

Jeffrey Eugenides legnagyobb erőssége a hangulatteremtés. Amikor az Öngyilkos szüzekre gondolok, mindig az a fülledt, titkoktól terhes légkör jut eszembe, ami a regényt jellemzi. A mesélőnk többes szám első személyben regéli el a történetet, még különlegesebbé téve azt. Teljesen úgy érzed, mintha te is ott lennél a tipikus amerikai kertvárosban, leskelődnél a lányok után, és részt vennél a kamaszok minden őrültségében.

Ami még nagy erőssége a történetnek, hogy végig titokzatos tud maradni, és a miértek helyett a "Miért ne?" kérdése merül fel itt is többször. A grillpartik, a közös takarítások, a tökéletes meggyes pitéket sütő tökéletes feleségek felszíne lehámlik, és megmutatja, mi van a mélyben. Rájöhetünk, hogy egy látszólag tökéletesnek látszó család sem az, nekik is megvannak a maguk gyarlóságai, perverziói. Kicsit olyan ez, amikor kibontod az aranypapírba csomagolt csokoládét, felkészülsz a mindent felülmúló élményre, aztán rájössz, hogy ugyanolyan íze van, mint a sima papírcsomagolásúnak...

A regény mintha a valóság egy másik, sokkal színesebb, szagosabb verzióját mutatná meg számunkra, ahol a nemi vágyak is megmutatkozhatnak, elkendőzetlenül, mégsem közönségesen. De nem csak ez van benne a regényben, hanem az élet és halál kérdése, az, hogy hogyan érdemes és hogyan nem érdemes élni, és miként érdemes meghalni.
Vegyétek hát kezetekbe az Öngyilkos szüzek történetét, és merüljetek el benne egy időre! A Lisbon lányok különös utazásra invitálnak.

Ui:: Kimondottan tetszik a regény borítója is, bár az amerikai és a kanadai borító is pofás.


2012. július 1., vasárnap

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Ma már egyre szkeptikusabb vagyok a vámpírregényekkel, ugyanis rengeteg okozott csalódást. Egyes könyveken nagyon látszik, hogy csak azért írták meg őket, hogy meglovagolják a mostani divathullámot. Nem csoda hát, hogy egy magyar író vámpírtörténetével szemben még szkeptikusabb voltam, de azért kíváncsi is. Még szerencse, hogy a kíváncsiság győzött.

Borbíró Borbála (eleve az ő neve is nagyon ötletes már) vámpírológus, aki vámpírok vérével végez kutatásokat Budapesten, és neki köszönhetően jó hírnévre tett szert a magyar vámpírkutatás. Amikor viszont a projekteket befagyasztják, Bori hirtelen munka nélkül marad. Ekkor bukkan fel a semmiből Attila, aki egy nagyon érdekes ajánlattal keresi meg a lányt, és talán mondanom se kell, hogy ezzel életveszélyes kalandokba sodorja Borit.

Ami a történetnek a legerősebb pontja, az maga a főhősnő. Bori egy igazi szabad szájú, vagány csaj, aki nem játssza meg az ártatlant, de nem is akar túl keménynek látszani, ki meri mutatni a félelmét. Az átélt események közben nem érezzük őt valami utolérhetetlen szupernőnek, hanem látjuk, hogy ő is csak egyszerű halandó. A különlegesebb képességeit is külső segítségnek köszönheti, és azok sem tartósak. Ráadásul Bori nem akar lefeküdni minden útjába kerülő bokorral, mint Anita Blake.

Maga a cselekmény is teljesen rendben van, különösen élveztem, hogy magyar helyszíneken járunk, magyar közegben mozgunk. Gaura Ágnes sok olyan dolgot írt le a könyvében, amelyek a mai magyar helyzetre nagyon igazak, tán lehet nem ártana a politikusainknak is kezébe nyomni a regényt.... Ráadásul Bori történetében a vérszívók nem válnak a történet végére kedves, jószívű vegavámpírokká, hanem ugyanazok a rohadékok maradnak, mint az elején. Nincs szerelmes nyáladzás, se szemfogpuszi, és így sokkal több hely marad az izgalomnak és a humornak. Utóbbiban is jeleskedik szerencsére a könyv.

Hibának nem is igazán tudok mit felhozni, ha azt nem, hogy már megint egy sorozatról van szó, és újból várhatók majd arra, mikor kaparinthatom meg a folytatást. Mert hogy továbbra is kíváncsi vagyok Borbíró Borbála történetére, az biztos.

A könyvet köszönöm Kleinheincz Csillának és a Delta Vision Kiadónak!

Ui: Sánta Kira megint egy remek borítót alkotott, remélem sok regényen viszontláthatjuk még a munkáit.

Pages - Menu