Virágok szigete, avagy miért nem ajánlott számomra romantikus ponyvát olvasni

Úgy esett e eset, hogy elfogyott az olvasnivalóm. Ugyanis én balga úgy gondoltam, hogy elég lesz a négy napos hétvégére a 600 oldalas Sansom, még ha már egy részét el is olvastam. Nem volt elég, így a hazaútra Győrből olvasmány nélkül maradtam. Kértem hát kölcsön a kedvestől könyvet, de ahhoz meg kedvem nem volt, így gondoltam egy merészet, és a női magazinhoz járó Nora Roberts novellába fogtam bele.

A címet még a mai napig is folyton elrontom, annyira sablonos. Virágok szigete helyett vagy Vad virágok, vagy Vágyak szigete jut eszembe, tisztára random romantikus regény generátoros címek.
Szóval a Virágok szigete Laine története, aki 15 év után meglátogatja apját Kauai szigetén. Ott hideg fogadtatásra lel, ráadásul az erőszakos José Armando Dillon is megkeseríti és megédesíti egyszerre az életét. Vajon kibékül Laine az apukájával, és összejön Dillonnal? Bonyolult és szerfelett izgalmas kérdések.

Szóval akkor nézzük csak, mi is idegesített a történetben. Mondjuk rövidebb könnyebb lenne felsorolni, mi nem... Egyrészt itt van Lanie, aki játssza a jégkirálynőt, a francia kisasszonyt, és utána csodálkozik, ha emiatt senki nem fogja rögtön a szívébe zárni. Nem mellesleg főhősnőnknek érdekes testalkata van: csontsovány, de azért mikor bikinit vesz, az kihangsúlyozza domborulatait. A mit? Ráadásul úgy állítja be magát, mint a szegény kislányt, aki magányában a könyvek világába menekült. Ehhez képest a szigeten mikor nincs mit csinálnia, egyszer nem vesz regényt a kezébe, nem is vitt magával. Hiteles könyvmoly.

Az egyik férfi főszereplőnk José Armando Dillon, aki egy tipikus hirtelen haragú, erőszakos fráter. Persze hihetetlenül jóképű, izmos, és vállig érő fekete haja csak úgy göndörödik! Miért kell minden férfinak a romantikus regényekben hosszú hajúnak lennie? A rövid hajú pasik már nem is nézhetnek ki jól, vagy mi? Eh. Na szóval itt van ez a Dillon, aki már kb. a 10. oldalon lesmárolja főhősnőnket, mindezt repülővezetés (!) közben. Persze főhősnőnk ezt is annyira vonzónak találja benne. És ezt nem értem: egy pasi, aki hirtelen haragú, erőszakos, össze-vissza smárol mindenféle nőkkel, az miért vonzó? Oké, persze, jó pasi, meg valahol nagyon mélyen érzelmes, de ebből rohadtul nem jön át semmi. Az ilyen pasit inkább pofán vágnám, minthogy a karjaiba omoljak.

A másik férfi főszereplőnk James, Laine apja. Róla azon kívül, hogy elégedett, megtalálta az életben a helyét, meg hogy imádja a repülőket, sokkal többet nem tudunk meg. Egyértelmű, hogy ő csak azért kell a történetbe, hogy legyen miért Laine-t sajnálni, plusz valahogy össze kell találkoznia José Armandóval Dillonnal főhőscsajszinak.
A másik kedvenc ilyen szereplőm, aki csak úgy van, az Orchid King. Igen, Király Orchidea a nőci neve, aki egy sötét bőrű, hosszú fekete hajú, karcsú szépség és mindenáron hozzá akar menni José Armandóhoz Dillonhoz, ezért még a hula táncot is beveti... Ő a tipikus gonosz nőszemély, aki persze kell a sztoriba, kicsit kavarni a kakit, de róla sem tudunk meg semmit mást, csak hogy gonosz, és jól tudja járni a hula táncot.

Csak hogy valami pozitívat is írjak: a táj, ahol járunk, nagyon szép, és Mirit, Laine apja házvezetőnőjét is nagyon csíptem, ő az egyetlen szerethető karakter a novellában. Az a tipikus anyatigris, aki sokkal tisztábban látja a szereplők viszonyait, mint azok.

A történet vége meg pöttyet kiszámítható, azt leszámítva, hogy José Armandó Dillon nem lesz kezes bárány, még a végén is dühkitörést kap, így végképp nem értem, mit eszik rajta Lanie... De hát boldogan élnek, míg fel nem keresik válóperes ügyvédjeiket.

Elnézést kérek a Nora Roberts rajongóktól, de engem ez a novella is abban erősített meg, hogy az írónő javarészt tucattörténeteket gyárt, ez ráadásul a bugyutábbak közül való. Erőteljesen kétlem, hogy a rajongója leszek, és nem fogom a könyvesboltok NR részlegét sem kifosztani a közeljövőben.

Lauren Beukes: Zoo City

Újabb Ad Astra könyv, újabb egzotikus tájék. A Zoo City-nek bevallom, először a csodálatos magyar borítója fogott meg, amely Sánta Kira tervezése, utána olvastam csak el a fülszövegét, és döntöttem el, hogy ez nekem kell.

Dél-Afrikában járunk, egy olyan városban, ahol a bűneid nem maradnak rejtve. Zoo Cityben azok az elkövetők, akik más halálát okozzák, nem csak börtönbe kerülnek, hanem állatosodnak: lajhár, kutya, marabu vagy egyéb állat csatlakozik hozzájuk hátralévő további életükre. Mindemellett különleges képességük lesz, mint főhősnőnknek, Zini Decembernek, aki látja az emberek elveszett tárgyait, és képes megtalálni azokat. Egy lajhár a társa élete további részében, amíg el nem ragadj a titokzatos Örvény...

A könyv alapötlete szerintem zseniális, és leginkább az állatosodással foglalkozó részeket élveztem. Olvashatunk fiktív cikkeket, filmleírásokat és interjúkat, amelyek a témáról szóltak, és esküszöm, ha csak ezekből állt volna a könyv, én azt is imádtam volna. Beukes viszont egy nyomozási szálat állít a középpontba, amelynek keretében Zinzinek egy eltűnt énekesnőt kell megtalálnia. Sajnos ez a szál a regény gyengéje: nem tud elég izgalmas lenni, ráadásul a végén úgy érezzük, valahogy az egész nyomozósdinak semmi értelme nem volt, hacsak annyi nem, hogy közben jobban megismerhettük Zoo Cityt és lakóit. Eleve csak erre kellett volna koncentrálnia szerintem az írónőnek...

De a Zoo City nem csak egy egyszerű fantasy, ugyanis a mai Dél-Afrika legsúlyosabb problémáit tárja elénk: szegénység, éhezés, bűnözés, sehova se tartó harcok, gyerekkatonák bevetése. Sajnos ezek nem csak a fantázia szüleményei, nagyon is valóságosak, amelyek oly távolinak tűnnek számunkra. Ez Beukes egyik erőssége, hogy képes az eseményeket, az embereket közel hozni hozzánk. Zinzi December az egyik legtragikusabb karakter, akivel találkoztam, hiszen neki állatosodként már csak múltja van, jövője szinte semmi.

Ami engem még megfogott a regényben, az az, hogy Zoo Cityben az emberek nem csak magukban, hanem kívül is hordozzák a bűneiket. Egy egyszeri eltévelyedés vagy botlás sem marad titokban: örökre ott marad a jele annak, hogy elkövettél valamit. Valahogy nem tűnik ez számomra rendben lévőnek: ha valaki csak egyszer hibázott, akkor feltétlenül egész hátralevő életében kitaszítottnak kell lennie? Hiszen az állatosodottakat egy életre megbélyegzik, és soha többé nem élhetnek úgy, mint annak előtte. Másrészt persze mondhatjuk azt is, hogy megérdemlik, gondolkodtak volna előtte, most viseljék el a következményeket.

Mint talán az látható is a bejegyzésből, nagyon bele tudtam magam élni a regény világába. Szívesen olvastam volna még Zoo City-ről, és azt sem bántam volna, ha Zinzi múltjáról többet tudok meg. Összességében azért én meg tudom bocsátani a gyengébb krimi szálat, és alig várom, hogy olvassak még valamit az írónőtől.

A könyvet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

Karen Marie Moning: Dreamfever - Rossz hold kelt fel

Amikor egynéhány hónapja robbant a bomba, hogy a Kelly Kiadó több sorozatát, köztünk Karen Marie Moning Tündérkrónikáit sem fogja folytatni, végleg megérett benne a határozás, hogy angolul olvassam el a negyedik részt. Tavaly ősz óta vártam a magyar kiadásra, direkt nem rendeltem meg külföldről, de itt betelt a pohár, és már nyomtam is Bookdepository-n a rendelés gombot. Végül is nem bántam meg, nagyon szép az angol kiadás, ráadásul egy kimaradt jelenet és egy interjú is van benne Barronsszel.

A negyedik rész onnan folytatódik, ahol a harmadik véget ér: MacKaylát megkaparintották a hercegek, és Dublint elárasztották a tündérek. Hogy lehet ebből kijutni? Képes lesz-e Mac visszatérni, és szembenézni azzal, ami Dublinnal történt? Milyen titkokra derül még fény, amit szivárvány Mac álmaiban sem képzelt volna?

Nehéz a könyvről spoilerek nélkül írni, de azért megpróbálkozom vele. Azt kell, hogy mondjam, hogy a negyedik rész toronymagasan veri mind a három eddigi részt, mind izgalomban, mind karakterizálásban, mindenben. Szereplőinken itt lehet a leginkább érezni, mennyire megváltoztak, Macből például szinte teljesen új ember válik, de Barrons sem ugyanaz már, mint az első részben. Az utóbbiról minél több dolog derül ki, annál több kérdés merül fel, és egyre titokzatosabbá válik a múltja... Annyit elárulhatok, ebben a részben csak egy nagyobb titkára derül fény, de a java az utolsó kötetre marad.

Ez az eddigi legsötétebb Tündérkrónikák rész, ugyanis a tündérek nem kímélik sem a világot, sem szereplőinket. Tényleg tövig lehet rágni a körmünket, mi lesz Dublinnal, mi fog történni a Földünkkel. Azért a humor és a szexuális töltet sem hiányzik a könyvből, és elárulhatom, aki eddig nem szeretett bele Barronsbe, az majd ebben a kötetben megteszi. :)

Az egész könyvet imádtam, de az utolsó száz oldal lett a kedvencem: csak kapkodjuk a fejünket az események alakulásának sodrában. És a vége... Gyerekek, ha azt hittétek, a harmadik résznek függővége van, akkor NAGYON rosszul hittétek. Itt egy olyan függővéget kapunk, ami engem teljesen lesokkolt, majdnem el is sírtam magam, nem csodálkoznék, ha sokaknak kicsordulna a könnyük tőle...

A legjobb hír pedig a végére marad: nemsokára azok is olvashatják a könyvet, akiknek nem annyira erős az angoltudásuk, ugyanis a Cor Leonis Kiadó a rajongók megmentésére sietett, és megvette a könyvek kiadási jogait, így már a Könyvhétre kezünkbe vehetjük magyarul a regényt!! A magyar címe Rossz hold kelt fel lett, ami szerintem ugyanúgy illik rá, mint a Dreamfever. Én mindenképpen meg fogom vásárolni a regényt magyarul is, ki nem hagyhatom. :)

Szóval Moning rajongók, ebben a részben sem fogtok véleményem szerint csalódni, viszont azt garantálhatom, hogy az ötödik rész megjelenéséig tűkön fogtok ülni. :)

Ui.: Tudtátok, hogy a sorozatnak hivatalos zenéje is van? Két lemez is megjelent, a Bloodrush és a Shadowsong, az előbbiről egy szám ingyenesen letölthető innen: http://www.karenmoning.com/store/

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Amikor először olvastam Glen Duncan könyvéről, rögtön felkeltette az érdeklődésem, ugyanis egy igazi tökös fantasynek tűnt első hallásra. Ráadásul érdekes volt az ötlet, hogy vajon mihez kezd a világ utolsó vérfarkasa, ha összes társát levadászták már?

Először úgy tűnt, az elvárásaimat teljesíteni fogja a könyv. Jack Marlowe életunt vérfarkasként egy igazán érdekes karakternek tűnt, aki tudja, hol vannak a tökei, és levadászása is izgalmas szálnak látszott. Duncan fanyar humora és a tipikus sablonok kiparodizálása pedig még ígéretesebbé tette a regényt.

Mindez kábé a regény feléig tartott, amikor is bekövetkezett a mélyrepülés. Egyrészt Duncan elkezdte magát komolyan venni, és a paródiát felváltották azok a sablonok, melyeket előtte ő maga röhögött ki. Ezzel már hiteltelenné vált számomra a könyv. Aztán ott van az, hogy az író nem tudta eldönteni, hogy ponyvát vagy szépirodalmat vagy mi a nyavalyát akar írni. Cikornyás mondatok után hirtelen bevág egy pina vagy egy fasz szót, és akkor máris hátast kéne dobnia az olvasónak, hogy ez milyen menő. Hát nem az. Ami más szerzőknek sikerül, az Duncannek nem igazán: sehogy se tudja a két stílust egymáshoz igazítani, és a szöveg nagyon izzadtságszagúvá válik.

Főhősünknek nagyon nem tesz jót az, hogy szerelmes lesz. Romanákat és Júliákat megszégyenítő nyálat képes produkálni innentől Jack pajtás, és hiába vártam, hogy na, hol lesz itten a csavar, vagy valami humoros gikszer, ami direkt belerondít a hangulatba, nem volt ilyen. A vége felé pedig már szinte ordítani tudtam volna, mikor az egyik klisé követte a másikat, a legvégén már úgy voltam, ha egy bizonyos klisét bevet, én kivágom a könyvet az ablakon. Végül nem vágtam kik, mert rájöttem, attól még a történet sajnos nem változik meg...

Ami még nagyon dühítő volt, hogy behozott végre egy értelmes szálat, Quinn könyvét, amit több évtizeden át keresett Jack, erre fogta magát, és az író nemes egyszerűséggel elejtette ezt, és nem hozta vissza többet. Pedig végre valami igazán érdekes is lett volna a könyvben, lehetett volna még tovább nyomozni a Quinn könyve mellett talált kő ügyében, de nem, nehogy már ha valami izgalmas, azt kifejtsük jobban, minek azt! És az sem vigasztal, hogy a folytatásban erre fény derülhet még, de akkor meg már szinte nincs is semmi értelme...

Glen Duncan könyve egy óriási nagy kihagyott ziccer. Mint amikor a tizenegyest 2 méterrel a kapu fölé lövi a csatár, és mindenki csak fogja a fejét, hogy ezt hogy véthette el? A folytatását mindenesetre megjelentette Tallula Rising címmel, de én ezek után kétlem, hogy vevő vennék rá. Sajnos ez a könyv az év eddig második legnagyobb csalódása a Törékeny örökkévalóság után.

A könyvet azért köszönöm az Agave Kiadónak!

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Mindig szeretem, hogyha egy könyv egzotikus környezetben, nem csak mindig Európában vagy Amerikában játszódik. Thaiföld nekem messzi és kellően egzotikus országként él a fejemben, Bacigalupi víziójában pedig a Thai Királyság még különlegesebb országként tárul elénk.

Olyan korban járunk, amikor a kőolajkészletek elfogytak, újra szenet és különböző más, középkorinak tűnő módszereket használnak energia előállítására. A kalóriatársaságok uralnak mindent, akik képesek olyan génmanipulált élelmiszereket létrehozni, amelyek a gyorsan és agresszíven terjedő járványoknak is ellenállnak.
A történetben több ember sorsa fonódik össze: egy ügynöké, aki a thai magbankot keresi; egy felhúzhatós lányé, akire itt genetikai hulladékként tekintenek; egy sárgakártyás kínai menekülté, aki szeretné feltámasztani kiirtott klánját; egy századosé és egy hadnagyé, akik más-más módszerekkel harcolnak hazájukért.

Bacigalupi könyve, sokakkal ellentétben nekem már a legelején nagyon tetszett. Egyáltalán nem bántam, hogy kicsit lassabb tempójú, élvezettel olvastam szereplőink sorsának alakulását. Félelmetes volt belegondolni, mi lenne, ha megtörténne az, mint a regényben, és lábbal hajhatós, 12 cm átmérőjű képernyővel bíró számítógépen kéne írnom a blogbejegyzéseimet, vagy ha a légkondicionálást csak úgy élvezhetném, ha valaki egy biciklit tekerne álló nap teljes erejéből. Szerintem mai világunk energia nélkül teljesen összeomlana.

A regény nagyon sokrétűen épül föl, nagyon sok témát érint még az energiaválság mellett: a menekültek problémáját, a genetikai módosításokat, az ember teremtővé válását, a hataloméhséget... Engem ezek közül leginkább a génmódosítás, génmanipuláció érdekelt, ugyanis napjainkban is már egyre fontosabbá válik a génmódosított élelmiszerek kérdése, és hogy vajon milyen hatással vannak ezek az emberi egészsége. Ami pedig az emberi részét illeti, mindig is imádtam arról olvasni, hogy a különböző mesterséges intelligenciák, robotok, vagy jelen esetben egy felhúzhatós lány, hogyan tudnak beilleszkedni a társadalomba, és hogy vajon lehet-e valaminek lelke, amelyet mesterségesen hoztak létre? Az a félelmetes, hogy a legtöbbször a válasz igen, igenis nekik is lehet lelke, bármit is értünk lélek alatt. Nekik is vannak érzéseik, de ezt a teremtők, az emberek csak nehezen képesek feldolgozni, és a legtöbben nem is akarják megérteni, csak a másságot látják.

Amit nagyon furcsa volt eleinte megszoknom a történetben, az a rengeteg thai szó, ami számomra teljesen idegenül hangzott. Aztán megszoktam, sőt, lassan meg is értettem őket, és a karma kapcsán az általuk használt kamma szó is beugrik azóta rendszeresen. :)
Rosszat nem nagyon tudok írni a könyvről, ugyanis én annyira élveztem az olvasását, olyan jól esett újra és újra elmerülni a történetben, a szebbnél szebb mondatokat olvasni, hogy teljesen elfogulttá váltam a regény irányában. De bárcsak minden történet ilyen elfogultságot váltana ki belőlem. :)

A könyvet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

Interjú Kamper Gergely fordítóval

Bevallom, sosem készítettem még interjút, de hirtelen megszállt az ihlet, és úgy gondoltam, érdemes lenne megpróbálkozni vele. Sokakkal ellentétben én nem írót választottam interjúalanynak, hanem egy fordítót. Úgy gondolom, szép lassan itthon is felismerjük az ő jelentőségüket, hiszen nélkülük rengetegen meg lennének fosztva sok jó könyvtől nyelvtudás hiányában.

Kamper Gergelynek köszönhetjük többek között Cassandra Clare, Joe Abercrombie könyveinek fordítását és Harry Harrison Helyet! Helyet!-jét is. Én még sci-fis körökben találkoztam vele évekkel ezelőtt egyszer-kétszer, utána pedig érdeklődéssel figyeltem, milyen könyveket fordít. Most pedig feltettem neki néhány kérdést, amit ő szerencsére elég hosszan meg is válaszolt, fogadjátok hát szeretettel ezt az interjút.

Nita: Mi volt a legelső fordításod?

Kamper Gergely: Valamikor a 90-es évek közepén fordítottam három és fél könyvet (a fél egy kisregény volt, amit sosem láttam viszont nyomtatásban) egy kiadónak. Őszintén szólva nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezek milyen sorrendben követték egymást, de azt hiszem, az első közülük a Hitler legnagyobb katonai tévedése című könyv volt. A keleti frontról szólt a második világháborúban. Ennyi év távlatából fogalmam sincs, milyen lett, de egyszer még összeszedem a bátorságomat, és beleolvasok.

Azért korábban is fordítottam saját örömömre, kíváncsiságból, hogy megy-e ez nekem. Jó pár fejezetet megcsináltam Kurt Vonnegut Galápagos című regényéből, aztán az írógéppel készült paksamétát elküldtem már meg nem mondom, melyik kiadónak. Különösebben nem lepődtem meg, amikor arra sem vették a fáradságot, hogy egy közepesen udvarias levélben elhajtsanak. A könyv nem sokkal később valami rejtélyes oknál fogva Második édenkert címmel jelent meg magyarul más fordításában.

N: Több műfajban is fordítasz: sci-fi, ifjúsági fantasy, fantasy. Mely műfaj áll hozzád a legközelebb?

KG: Valóban ilyesféle könyvekkel akadt dolgom az utóbbi időben, illetve krimik is kerültek az utamba; olvasóként ezek közül talán a sci-fi meg a krimi áll hozzám legközelebb, legalábbis ifjú és bohó koromban kortársaimmal együtt magam is lelkesen faltam Asimovot, Arthur C. Clarkot vagy akár Agatha Chrstie-t meg Raymond Chandlert. Fordítóként viszont azt kell mondjam, a műfaj voltaképpen tök mindegy. Kis túlzással még a történet is tök mindegy. Azt a könyvet szeretem igazán fordítani, amelyikben jó mondatok vannak.

Például a fantasyért sosem rajongtam, A Gyűrűk Urá-ból az első könyvet tudtam csak elolvasni, Robert E. Howardot művinek és kellemetlenül patetikusnak találtam, aztán megkaptam fordítani Joe Abercrombie Az Első Törvény trilógiáját, ami fantasy a javából, és mind a 90 ívnyi szöveget imádtam. Átkozottul jó mondatok voltak benne, és élveztem a kihívást, hogy ezt megpróbáljam visszaadni magyarul is.

Száz szónak is egy a vége: a jól megírt könyvek állnak hozzám a legközelebb műfajtól függetlenül.

N: Mi a véleményed a fordítói szabadságról? Mennyire lehet eltérni az eredeti alapanyagtól? Meg lehet-e például változtatni egy könyv eredeti stílusát?

KG: Ez mindig érdekes kérdés, hiszen elkerülhetetlen, hogy bizonyos mértékig rajta maradjon a fordító kézjegye egy könyvön. A klasszikus extrém példa, amit ezzel kapcsolatban fel szoktunk emlegetni,  a Micimackó, hiszen Karinthynak nem voltak skrupulusai, ha kedve támadt beleszőni egyet s mást saját kútfőből. Mára azt hiszem, változott a hozzáállásunk a kérdéshez, vagy talán csak annyi a magyarázat, hogy mi, mai fordítók nem vagyunk Karinthyk, de szentül hiszem, hogy törekedni kell az eredeti írói szándékhoz való hűségre. A magam részéről mindig igyekszem ezt meg is valósítani, és a lehetőségekhez mérten az alapanyaghoz hangulatában, mondatszövésében, szókincsében hasonló szöveget létrehozni.

Igazából az az érdekes, hogy egy pillanatig sem érzem, hogy ehhez fel kellene adni a saját stílusomat vagy szövegalkotói egyéniségemet. Ha egyetlen „helyes” megoldás létezne, akkor minden jó fordító legalábbis nagyon hasonló végeredményt produkálna, márpedig nyilvánvalóan nem ez a helyzet. Önmagam tudok maradni úgy is, hogy egyszer egy  young adult vámpírtörténethez alkalmazkodom, ahol minden ezüstösen csillog, egyszer egy szikár mondatokkal építkező teljesen evilági krimihez, egyszer meg egy goromba, itt-ott káromkodós, hosszú körmondatokkal teli korhatáros-kardozós fantasyhoz.

N: Hogyan lett belőled fordító?

KG: Valami olyasmit szoktam mondani, hogy amikor első gimiben, tizennégy éves koromban először kinyitottam az angolkönyvet, első látásra szerelembe estem a nyelvvel, és másnapra már az is körvonalazódni kezdett bennem, hogy ha nagy leszek, fordító leszek. Miután aztán kaptam egy magyar-angol szakos diplomát, elkezdtem körülnézni, és volt akkora szerencsém, hogy némi baráti segítséggel megkaptam az első munkáimat. A jelek szerint aztán jónak találták, amiket csináltam, mert azóta is folyamatosan követik egymást a regények. Egy darabig különböző helyekről kaptam feladatokat, de könyveket most már jó pár éve kizárólag a Könyvmolyképzőnek fordítok. Sokáig angoltanárként is dolgoztam közben, ma már csak óraadó vagyok egy szakközépiskolában, és az időm legnagyobb részét a fordítás teszi ki.

Mint a fentiekből kiderült, én semmilyen formális fordítóképzésben nem vettem részt, de akinek kedve van ehhez a szakmához, körülnézhet, és találhat kedvére valót.

N: Regényeken kívül mit fordítasz még?

KG: Majdnem minden időmet kitöltik a regények, de itt-ott a kanyarban, ha úgy adódik, elvállalok tévés munkákat is. Szinkront összesen két félórás sorozatepizódnyit írtam, de feliratot készítettem már több stand-uphoz a Comedy Centralon, és én csináltam az A Bit of Fry & Laurie nyolc epizódját is, aminek örülök, mint majom a farkának, mert huszonegypár éves korom óta rötyörészem a sorozaton, és amikor a 90-es évek elején először találkoztam vele, elérhetetlen álomnak tűnt, hogy egy nap én fordíthatom. Aztán tessék. Biztos van ebben valami szép levonható tanulság is.

Ezen kívül belefolytam egy-két MTV-s valóságshow feliratába meg hangalámondásába is.

N: Az írás maga vonz-e? Írtál-e valaha regény, novellát, verset, bármit, vagy tervezel-e a közeljövőben írni?

KG: Gimis koromban jó kamaszként én is próbáltam írogatni novellákat meg verseket, de aztán ennyiben maradt a dolog. Valaha megjelent írásműveim kimerítő listáját nem lenne nehéz összeállítani: a korabeli főiskola újságba készült néhány cikk szerepelne rajta, meg egy tudományos publikáció nyelvészdoktorandusz koromból.

Nem szerepel a világmegváltó terveim között, de igazából azt hiszem, ha egyszer csak töménytelen szabadidő szakadna a nyakamba, amúgy lenne kedvem írni – méghozzá valószínűleg abszurd, szatirikus szövegeket. Esetleg romantikus-erotikust, vagy a csuda tudja. A közeljövőben erre aligha van kilátás, de ki tudja, talán egyszer lesz belőle valami.

N: Most éppen mit/miket fordítasz?

KG: Philip Carlo The Ice Man című könyvén dolgozom, ami egy több maffiacsaládnak évtizedeken át dolgozó bérgyilkos életrajza, szóval nem kacagok közben felhőtlenül. Filmet is készítenek belőle, állítólag jövőre mutatják be.

Kikapcsolódásnak pedig a One Foot in the Grave című klasszikus angol szitkom két szezonjához állok neki hamarosan feliratot írni.

Itt is köszönöm Gergelynek, hogy válaszolt a kérdéseimre!

A recik és a blogírás diszkrét bája

Lobo és Nima bejegyzése indította el azt a hullámot, melynek következtében a bloggerek a blogjukhoz és a recenziós könyvekhez való viszonyukat mesélik el. Ez a téma engem is érdekel, szóval úgy gondoltam, én is megosztok pár gondolatot.

Annak idején a bloggerkedést nem könyves bloggerként, hanem a sci-fi témájában kezdtem el még az SFblogon. Az akkori barátom ott bloglot, és kedvem támadt nekem is bejegyzéseket írni. Ott még elég vegyes témákról írtam, ha könyv került szóba, általában sci-firől írtam természetesen.
Aztán egy idő után ezt kevésnek éreztem. 2008 végén, 2009 elején annyira sok más műfajú könyvet olvastam, amiről szívesen megosztottam volna a véleményem, hogy úgy döntöttem, nyitok egy új blogot. Így született hát meg a Könyvgalaxis, majd ez a blog és a moly.hu-hoz való csatlakozásom egy egész más világot nyitott meg előttem. Csak úgy tobzódtam a könyvekben, mindent faltam szinte gondolkodás nélkül, ami az utamba került.

Ma már sokkal jobban megválogatom, mit olvasok el, mit szerzek be. Egyrészt anyagilag sem lehet bírni ezt a rengeteg könyvet, másrészt pedig az ember a csalódásaiból elég sokat tanul. Szóval ma már kétszer is meggondolom, kell-e, tetszene-e az adott regény, és nem csuklóból vásárolok.

Igyekszem ezt az elvet a recikönyveknél is betartani. Nem szeretnék soha odáig eljutni, mint a külföldi bloggerek, akik zsákszámra kapják a könyveket, amelyből egy csomót el sem olvasnak. Szerintem így elveszik a könyv megszerzésének élvezete, és könnyű megfeledkezni arról, hogy ezek mégsem ingyen könyvek, el kell olvasni őket és írni róluk, amely nem hangzik nehéznek, sok esetben nem is az, de azért mégis munka van benne.
Nima írt arról, és nálam is ez a helyzet áll fent, hogy amikor elkezdtem blogolni, még nem is álmodtam róla, hogy én majd kiadóktól fogok kapni könyveket. Sokáig csak ámultam azokon, akik reciket kaptak, talán egy kicsit irigykedtem is. Ma már én is több kiadótól kaptam már könyveket, több kiadóval is tartom a kapcsolatot.

Sokszor megkérdezték már, hogy nem rossz, hogy olyan könyveket is rád sóznak, amelyek nem érdekelnek, és el kell olvasnod őket? Én ilyenkor mindig megmagyarázom, hogy általában én kérek konkrét könyvet/könyveket a kiadóktól, persze van, hogy megkeresnek, elolvasnám-e ezt meg ezt, de csakis akkor kérek valamit, ha tényleg érdekel. Nem akarok abba a hibába esni, hogy minden szart elfogadok válogatás nélkül, csak azért, mert nem kell érte fizetnem. A könyvvásárlással is így vagyok: hiába nagyon olcsó valami, ha tudom, hogy úgyis csak ott fog állni a polcomon évekig, és hozzá sem fogok nyúlni, inkább nem veszem meg.

Engem amúgy egyáltalán nem zavar, ha valaki reciket olvas, még az sem feltétlenül, ha csak azt olvas, bár olyankor az emberben felmerül, hogy nincs egyáltalán más, amit a kezébe fogna? Vagy egyszerűen annyi könyvet kap, hogy másra nincs is ideje? Én azért szeretem a magam által bezsákmányolt könyveimet is olvasni, ráadásul a recik általában mindig friss megjelenések, és azért attól is be tud sokallni az ember, ha mindig csak az újdonságok kerülnek a kezébe. Olyankor kezd el egy akár csak pár éve megjelent könyv után sóvárogni, hogy egy kicsit mást olvasson.

Ahogy már Amadea bloggerinával is megtárgyaltuk többször, ha lenne elég pénzünk, nem is kérnék recenziós példányokat. Nem mintha nem értékelném, hogy a kiadók adnak nekünk a regényeikből, mert ez egy nagyon támogatandó gesztus, de azért az ember sokkal kötetlenebb akkor, ha csak a saját könyveit kell olvasni, határidők nélkül.

Lengyel Dávid: Kozma András naplója

A Holtak világa - A jóslat egy trilógia első része, mely egy magyarországi zombiapokalipszist mutat be. Ehhez írt egy kiegészítőkötetet Lengyel Dávid, a trilógia egyik írója. Ez pedig nem más, mint a főszereplő, Kozma András személyes naplója, melyben a már jól ismert események mellett sok újdonságot is megtudhatunk.

Amikor először kézbe vettem a könyvet, rögtön azt konstatáltam, hogy remekül sikerült a borítója, aztán azt, hogy nagyon vékonyka kis kötet, nem bántam volna, ha a duplája a terjedelme. Nem telt túl sok időbe, hogy kiolvassam, és nem csak a rövidsége miatt, hanem mert kíváncsi is voltam rá, és kellően izgalmas is volt.
Kozma András naplója keveréke a személyes naplónak és a terveket, tippeket bemutató naplónak. Ugyanis hol arról olvashatunk, Andris mit tesz annak érdekében, hogy túlélje, milyen elmélete van a vírus kialakulásával kapcsolatban, hol pedig arról, mi zajlik mindeközben a lelkében. Ez utóbbi volt főleg, ami nekem tetszett, ugyanis A jóslatban nem túl sok mindent tudunk meg arról, Andris hogy éli meg az eseményeket. Itt végre előjön az elszántsága, majd a dühe, elkeseredése... Az erről szóló fejezeteket volt a legérdekesebb olvasni.

Dávidnak sokat javult az írása, de még mindig néhol kicsit általános iskolásan fogalmaz, érződik, hogy még nem kiforrott a stílusa. A szerelmi szálat is nagyon erőltetettnek éreztem, bár tény, hogy jól esik, ha van valaki ilyenkor az ember mellett, meg a bezártság is rátesz egy lapáttal erre, de valahogy nem teljesen természetes ez Andristól. Azért persze a dolgok alakulásától függően lehetnek még ennek a szálnak izgalmas momentumai.

Amiért egy nagyon nagy piros pont jár még az írónak, az a humor. Sanyin, a zombin akkorákat nevettem, hogy csak na. :) Nagyon megszínesítette a humor a könyvet, főleg a nyomasztóbb, depressziós részeket. Ugyanis az is sokkal jobban átjön a naplóban, mennyire egy kétségbeejtő ez, mikor mindenki mindenkivel bizalmatlan, az addig ismert világ összeomlott, és nehéz célokat találni arra, miért is érdemes életben maradni...

Azt viszont fontos tudni, hogy a napló előtt érdemes elolvasni A jóslatot, ugyanis a naplóban rengeteg esemény van, amire csak utalást találunk, és ami A jóslatban nyer értelmet. Ezek után pedig kíváncsian várom a folytatást, és azt, hogyan alakul Andris sorsa.

Richelle Mead: A szukkubusz dala

Meadtól nagyon szeretem a Vámpírakadémia-sorozatot, és annak spinoff-ját, a Vérvonalakat is. Természetes volt hát, hogy rögtön felcsillant a szemem, mikor megtudtam, hogy az Agave megjelenteti az írónő felnőtt sorozatát is. Ráadásul itthon nem nagyon lelhető fel olyan regény, amely a szukkubuszokról szólna, és a fülszöveg is igen kecsegtetőnek tűnt.

Georgina Kincaid nappal könyvesbolti eladó, éjjel a férfiak életerejéből lakomázó szukkubusz. De egyszer ő is volt halandó, aki nagy árat fizetett egy hibáért... Szép lassan bontakozik ki előttünk a múltja, miközben egy sorozatgyilkos ólálkodik, aki bebizonyítja, hogy a halhatatlanok is meg tudnak halni, ráadásul két halandó férfi is erősen felkelti főhősnőnk figyelmét.

Az elején nagyon élveztem a regényt, jókat nevettem rajta, ráadásul könyvesbolti környezet, és az író, Seth, meg Georgina rajongása az író iránt is tetszett. Jó volt egy olyan főhősnőről olvasni, akár bár természetfeletti, azért vannak olyan kattanásai, mint egy átlagembernek. :)
Aztán viszont sajnos kijött az, hogy Gerogina annak ellenére, hogy 1600 éves, nagyon buta. Könyörgöm, gondolom nem egy, nem két dolgot élt már át, mégsem képes összeszerelni egyedül egy könyvespolcot. Az az idióta szleng, amit meg a fordító adott a szájába, végképp ostobának állítja be. A nyomozós szál elég jó lenne, ha nem csigalassan folyna, ezáltal a könyv közepét leginkább Georgina vergődése teszi ki, hogy akkor most csókolózzon-e az egyik vagy másik pasival, aki bele van esve?

A végére szerencsére Mead megemberelte magát, és egy elég izgalmas, bár egy-két dologban kiszámítható lezárást kanyarított nekünk. Itt már volt akció és Georgina kevésbé idegesített. Bár azt kell mondjam, a mellékszereplőket, Georgina főnökét és vámpír barátjait, valamint Seth-et sokkal jobban megkedveltem, mint főhősnőnket...
Azért volt annyi potenciál az első részben, hogy a sorozat többi részére is simán vevő legyek. Kicsit hamisan csengett számomra a dal, de azért kellemes volt. Ennek a sorozatnak is hat része van, akárcsak a Vámpírakadémiának, és legutóbbi információim szerint őszre várhatjuk szukkubuszunk kalandjainak folytatását.

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Életjel

Sajnos mostanában nagyon elhanyagoltam a blogot, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy jelentkeztem egy négy hetes munkára, amire fel is vettek, és amit itthonról, gépről kell végezni. Mire végzek az aznapi melóval, már nincs lelkierőm nekifogni posztot gyártani sajnos.
Mindemellett az egyetem is beerősített, jövő héten öt, vizsgának is felfogható zh vár rám, amelyektől már előre rettegek. Szóval elég kaotikusak mostanában a napjaim, ha meg pihenésre kerül sor, inkább olvasok, vagy kimozdulok, vagy csak kattintgatok a neten.
Remélhetőleg május közepére túl leszek a dolgaim nagy részén, és az írási kedvem is visszatér, és újabb posztokkal örvendeztetlek meg titeket.